Elég egyetlen gondosan metszett szőlősor a domboldalban, az ember mindjárt mondatot lát benne, és azzal bele is írja magát valamelyik Krúdy-novellába.
Gőzölgő üstöt lát a diófa alatt, ha van diófa a présház mellett, ha nincs (a maga ura, a maga képzelete), látja a terített asztalt is, és főzőasszonyt is lát, talán a híres Dóczinét az üst fölé hajolva, és már készíti is a gyomrát a Dócziné birkapörköltjére, még a hegedűt is, meg a bús, szép nótát is hallja, mert a korabeli nagy mondatok, különösen a Krúdy Gyula nagy mondatai bővében vannak a távolról odahangzó, álmos és a szabadságról mesélő daloknak, meg a piros, sűrű és könnyeztetően csípős, odaverős szaftnak.
Ezért utazott vissza Londonból. Ezért a pársornyi szőlőért. Meg persze az egyetemért. Ahova járt. Operatőr ugyan nem lett, még az önéletrajzába sem írta be, hogy milyen produkciókban dolgozott, talán el is akarta felejteni, hogy kudarcot vallott a filmművészet területén, de az egyetemfoglalás hírére nem tudott volna jó lelkiismerettel odakint maradni. Itthon akart lenni. A szüreti segítségre meg a bátyja kérte meg, ha már végre hazajött. Nem volt diófa, présház se, se asztal, se ebéd. Csak az a negyven sor kéknyelű, amit még az apjuk ültetett a hegy tetején, a bazaltzsákok alatt. Tavasszal megjött a zöldmunkára, néha ősszel is a szüretre, ha az ügynökségnél nem volt semmi határidős. Utoljára három éve. (Elképesztően pörgött a reklámipar!) Szerette ezt a kis „földet”, de azt nem tudta volna eldönteni, hogy a bátyjának ez a pár üveg közepes bort ígérő egész éves munka már inkább afféle hobbi-e, vagy még mindig gyászmunkája része. (Szegény apa, hogy szerette ezt a kilátást!)
Reggel nyolckor még köd. A völgyben úgy kígyózott a pára, mint a vörösboros pohárba csorgatott cigarettafüst. A Csobánc, a Badacsony elfeküdt, álmos jószágoknak tűntek.
Az úton álltak meg a dzsippel, ez volt az utolsó telek. Ki jönne ide? A bátyja kiszállt, és szó nélkül pakolni kezdte a ládákat, amiket a szomszéd faluból kértek kölcsön egy ismerőstől. (Ábel? Áron? Vagy Ármin? Képtelen volt megjegyezni a nevét. „A hegymagasi”.)
Kár, hogy a hegymagasi nem tudott jönni, mondta, és odahajolt a csomagtérhez. A bátyja csak bólintott, és elindult felfelé a hegyen. Valami baj van?, kiáltotta utána, de a bátyja már eltűnt a tőkék között. (Kurva ladák, azok meg itt maradtak!)
Szótlanul dolgoztak két órát. A bátyja az elején annyit mondott, hogy az ecetes szemeket csípje le a fürtről, de többet nem szólt hozzá. Tíz körül lementek a kocsihoz reggelizni. Annak ellenére, hogy ő hozzácsapott egy camembert sajtot és egy üveg olajbogyót, a 30 deka szalonnával és a fél kiló kenyérrel Nagy Lajosba illő früstököt csaptak. Mi a fene bajod van, Lali, kérdezte, amikor befejezték. A bátyja elnézett a válla felett a Balaton felé. Már sütött a nap, kicsit meg is izzadtak, megtörölte a homlokát. Neked ez a hegy, ez a föld már semmit nem jelent, mondta, de ha az egyetemen, amit kínkeservesen végeztél csak el, pár begőzölt kölyök patáliázni kezd, azonnal repülőre ülsz.
Ezen meglepődött, de nyelt egy nagyot. (Én bátyám, én bátyám, én igen jó bátyám…)
Lali, mondta, azért „patáliáznak”, hogy legyen kedvem hazajönni még. Hogy ennek a pár sornak, ami apa hagyatéka, de inkább szűkszavú ítélete, megmaradjon a jelentése, az értelme, hogy szabadon kapáljam, metsszem, és csippentsem le a fürtökről a kibaszott ecetes szemeket!
Ugyan, kérlek, kiáltotta a bátyja, ne beszélj nekem a szabadságról! Ezen elmosolyodott.
Szüretkor mindenről lehet, felelte csendesen, és ezért még nem visznek a Kufstein várába! (Csak viccelek, bratyó!)
Fehér felhők ereszkedtek barokkosan. A könnyű árnyékban Lali új erőre kapott.
Szóval ez itt neked már a Bach-korszak, mi?, üvöltött fel. A kis londoni reklámguru elérzékenyítve hazajön egy lázadás hírére, és rögtön Kufsteint kiált? Láttad, mi minden jó történt itt azóta, hogy Londonban urizálsz? A présházat például láttad? A Tarányit?, kérdezett vissza, amit maga monsieur poppolitika vett meg a Ranolderrel együtt milliárdokért? A bátyja erre megragadta az ingét, és ráncigálni kezdte. Hogy veszed ehhez a bátorságot?, kiabálta. Neked semmi sem jó? Nem tudsz te örülni már semminek? Hát összedőlt volna, te szűk látókörű paraszt, összedőlt volna, ha valaki nem menti meg, most meg milyen gyönyörű! Milyen gyönyörű! (Ohhh!, sírva ne fakadj nekem!)
Ellökte Lalit. Gyönyörű? Lali! Hát szépek azok a tetőablakok?, az a ménkű nagy parkoló?, azok a montmartre-i teraszocskák? Bocsánat, de elbaszták vele a hegyet, mondta. Z-pluszos díszletnek menő, de nem a mi földünkre való, ha már arról beszélünk, hogy ki van inkább itthon, ugye. Sznob cukikáknak talán vidám menedék ezekben a vérzivataros időkben, de neked mit ad? Mit jelent? Miért vagy tőle ennyire elájulva? Többet jelentenek ezek a gyüttmentek és a divatos éttermeik, mint a mi szaros negyven sorunk? Ez a tenyérnyi szőlő, amit apánk vagy bosszúból hagyott ránk, hogy szenvedjünk vele, vagy büszkeségből, mert ez volt az egyetlen hely, ahol szabadnak érezte magát, és szerette volna, hogy legyen egy zug, ahol minket sem zargathat senki, mert, és nem is ismerte a szót sem, de azt akarta, hogy „ez” legyen a mi autonómiánk! Többet jelent mindennél az a laminált fos, bazdmeg, tesó?!
Lali leeresztette a karját.
Mi a jó francról beszélsz, kérdezte. Sápadt volt, a szeme megtelt könnyel, és szinte remegett az érzelmeitől. Mi a fenéről hadoválsz? Apa csak jót akart, kiabálta.
Tudom, felelte. Erről beszélek. Odament hozzá, és kitárta a karját. Ne haragudj!
Nem, mondta Lali. Elég! Menj! Ezt a pár sort már megcsinálom magam. És soha többet nem kell, hogy gyere. Maradj az egyetemen, Londonban, bánom is én. Nem vagy idevaló. Nem értesz te semmit… Húzz el, a lábad se lássam!
Legyen így, mondta. Elhúzok. (S lélekben lassan húzni kezdett London felé.)
Megveregette a bátyja vállát, aztán elindult. Tudta, hogy dühében Lali most majd teátrálisan újra elsiratja az apjukat, ahogy azt is tudta, hogy nem minden szüret ér jó véget még Krúdy novelláiban sem, a pársoros sztorikból meg amúgy is nehéz főzőasszonyt meg zenekart és jó hangulatot fizetni. Elindult lefelé, mint egy áruló (kínos, de már az egyetem sem érdekelte, csak az, hogy ő megszabaduljon innen végre), szinte futott Korkovány felé azon a titkos hegyi úton, amin az egyik itt bujdosó negyvennyolcas őrnagyot fellelték és agyonlőtték Haynau emberei 1850 körül, és magában végig azt skandálta, hogy freeszfe, freeszfe…, és ezt még komolyan is gondolta, csak már nem volt ereje, hogy el is menjen a Vas utcába, és dobbantson végre egy nagyot.
A Tarányinál viszont volt zene, és pörköltszag terjengett a levegőben, a parkolóban meg egymást váltották a szüreti mulatságra érkező pöstiekkel teli méregdrága és sokhengeres konfissok, szóval mégiscsak volt az ősznek valami tökre free, szép és lelkesülten irodalmias zamata.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/44. számában jelent meg október 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/44. számban? Itt megnézheti!
