25
Ahogy erdőmélyben a sérült állat
csörtet, s próbál megmenekülni, futok
feléd, te vagy rejtekem, az üresség
sortüze közben,
hogy érintselek, mielőtt elfolyik
tagjaimból minden erő, s lássalak
mielőtt elköltözik a szememből
végleg a látvány.
Nem a boldogságra születtünk, és nem
is a fájdalomra, de egymásért csak,
s arra, mi majd megszületik belőlünk,
kezdet a végben.
Mert kezdet vagyunk és vég vagyunk, és a
köztes időben az élet metszi meg
vágyaink, oltja be szavunk, míg végül
túl a beszéden,
és végképp túl vágyakon is, teremtve,
majd bomolva, s újrateremtve járjuk
táncunkat, keringve, akár a bolygók,
isteni rendben.
26
Ha időmet elsorolom, gyakran súly
s bánat ül rám, mert akiken segítek,
éppen ők búsítanak oly erősen,
mint soha mások.
Társaim, dologkerülők, ti léhák,
teremtői a semmibe szülöttnek,
ami az idő, nem az élet, nektek
könnyü lemérni
mindent – engem, téged. Akarlak látni,
súly nélkül eltűrni e kínt, szeretve
lenni tőled. Mindezeket tudom jól
én magam is már.
Sárgák a fák odakint, nekik csak egy
hosszú álom a tél, vetkőznek, s tudják,
a kihűlt világ nem a vég – lehet még
kezdeni újra.
69
Nem tudlak téged egészen magamba fogadni,
hiszen akkor meg kellene szüljelek újra,és erre a földre, ahol kín a különlét és
átok az egyesülés, elég egyszer leszületni.
Babiczky Tibor kötete május közepén jelenik meg a Kalligram kiadónál.
Ez a vers eredetileg a Magyar Hang 2021/16. számában jelent meg, április 16-án.
