Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozunk a politikában és a médiában a patrióta elnevezéssel. Jellemzően egy csoport vagy intézmény saját magát nevezi patriótának, ami persze nem jelenti azt, hogy annak nézete vagy tevékenysége valóban megfelel a szó jelentésének. Különösen a patrióta és a nacionalista politikát szokás összekeverni, pedig ezek erősen eltérnek egymástól. Az alábbiakban külön-külön bemutatjuk e két politikai irányzatot, s közben kirajzolódik az is, hogy mennyire más hatást gyakorolnak a társadalomra. Ehhez George Orwell és Maurizio Viroli írásait is segítségül hívjuk, akik következetesen megkülönböztetik a nacionalizmust és a patriotizmust.
A nacionalizmus
Orwell szerint a nacionalizmus nem egyszerűen hazaszeretet, nem pusztán egy ország vagy nemzet iránti elköteleződés, hanem azt egyben agresszív hatalmi törekvés jellemzi. A nacionalizmus révén az ember egyetlen nemzettel azonosítja magát, és a nemzet előmozdítását fő kötelezettségének tekinti, függetlenül attól, hogy az milyen – erkölcsös vagy erkölcstelen – módon történik. Mint írja: „A nacionalizmus alatt azt a szokást értem, hogy az embereket úgy osztályozzák, mint a rovarokat: egész népcsoportokat, milliókat vagy tízmilliókat magabiztosan címkéznek »jónak« vagy »rossznak«.” Történelmi tapasztalatok alapján a nacionalizmus következő sajátosságai rajzolódnak ki:
● A nemzet érdekei minden mást megelőznek. A nacionalizmus központi parancsa, hogy az egyén és a nemzet viszonyában szigorú alá- és fölérendeltség uralkodik. E felfogás szerint az egyénnek kötelessége alárendelnie magát a nemzet érdekeinek. A szabadságjogok vagy a kisebbségi identitások sokadrangúvá válnak a kollektív nemzeti célkitűzésekkel szemben. Aki ezt nem fogadja el, és próbálja az egyéni jogokat összebékíteni a társadalom vagy a nemzet érdekeivel, az a nacionalista narratívában a nemzet ellenségévé válik.
● Állandó konfliktus- és ellenségkeresés. A nacionalizmus sajátos logikája a külső és a belső „ellenségekkel” való folyamatos harchoz vezet. Belső ellenségek azok, akik nem illeszkednek az egységes nemzeti identitás keretébe, vagy akik kritikát fogalmaznak meg a nemzet nevében kormányzókkal szemben. Az ellenségkeresés kirekesztéshez, megbélyegzéshez vezet, gerjeszti a társadalmon belüli ellentéteket, erősíti a politikai polarizációt. Bár a nacionalizmus a nemzet egységét kívánja elérni, a valóságban hosszabb távon erősíti a társadalmon belüli töréseket.
● A végső cél a nemzet teljes szuverenitásának elérése. Ez a törekvés kizárja a mélyebb és tartósabb nemzetközi együttműködést, hiszen a nemzetközi intézményekben való részvétel szükségszerűen kompromisszumokat igényel, s így korlátozza a nemzeti önállóságot, szuverenitást. A nemzeti érdekek agresszív képviseletével a nacionalizmus az elmúlt kétszáz év háborúinak legfontosabb ideológiai forrásává vált. Egy újabb példával élve, a brexit-kampány fő üzenete volt a „szerezzük vissza az ellenőrzést” szlogen, amely kifejezetten nacionalista logikát tükrözött, szemben az uniós együttműködéshez szükséges kompromisszumokkal.
● Válogatás a tények és igazságok között. A nacionalista elferdíti vagy elutasítja a tényeket, ha azok nem támasztják alá a nézeteit. A moralitás attól függ, hogy „ki” tesz valamit: ugyanaz a tett jó vagy rossz is lehet, attól függően, hogy a „mi” csoportunk, vagy az „ő” csoportjuk követi el. – Minden nacionalista hajlamos elfogadni a bűncselekményeket, ha azokat a saját oldala követi el – írja Orwell.
● A saját ideológiai kötődés elrejtése. A nacionalizmus társadalmi megítélése általában negatív a vele kapcsolatos történelmi tapasztalatok miatt. Ezért mai követői sokszor nem vállalják nyíltan a meggyőződésüket, hanem inkább patriótaként mutatják be magukat, amelyhez pozitívabb vélemények társulnak. Így a patriotizmus mögé rejtőző nacionalista politikai retorika gyakran elmossa a két fogalom közötti határvonalat. Nyilvánvaló példa erre a 2020-as évek magyar politikai diskurzusa: több párt, politikus és médiaszemélyiség is patriótának nevezi magát, miközben retorikája a nemzeti homogenitást hangsúlyozza, és politikai ellenfeleit gyakran kirekeszti a nemzetből.
A patriotizmus
Ezzel szemben a patriotizmus Orwellnél az a természetes pozitív érzés, amellyel az ember a saját otthonához és hagyományaihoz viszonyul, de nem kívánja azt másokra erőltetni. Vagyis a patriotizmust egy jóindulatú attitűdnek tartja, amely a saját nemzet és ország szeretetét jelenti anélkül, hogy fellépne mások ellen. A patriotizmus további jellemzői közé tartoznak a következők:
● Más nemzetek tisztelete. A patrióta elismeri a többi nemzet értékeit és érdekeit, ezért nem kíván azokkal szemben eltérő jogokat. Úgy tűnhet, hogy ezt az elvet mindenki magától értetődően elfogadja, de a valóságban nem így van. Például a nacionalista politika egészen másként ítéli meg egy másik, független nemzet megtámadását, ha abból valamilyen hasznot akar húzni, mintha az agressziót a saját nemzete szenvedné el. A patrióta számára az ilyen kettős mérce elfogadhatatlan.
● Nem támadó jellegű és nem kényszerítő. A patriotizmus nem irányul mások ellen – sem belföldön, sem külföldön. A patrióta megvédi a hazáját, ha azt veszély fenyegeti, de nem akar hódítani vagy dominálni. Nemzetén belül sem követel kizárólagosságot: nem akarja másnak megmondani azt, hogy miként kell szeretnie a nemzetet vagy a hazát.
● Nem kíván feltétlen lojalitást. A patriotizmus nem jelenti a hazával vagy a nemzettel való feltétel nélküli azonosulást. Ellenkezőleg: az emberi jogok érvényesülését tekinti a hazaszeretet alapfeltételének. Ez a gondolat jelenik meg Petőfi híres mondatában is: „Haza csak ott van, hol jog is van...” De – mai példával élve – az „alkotmányos patriotizmus” szellemében járhatnak el azok az újságírók vagy jogvédők is, akik a kormány kritikáját végzik: teszik ezt éppen azért, mert elkötelezettek a demokratikus értékek és a társadalom jobbítása mellett.
● Nem célja az ország vagy a nemzetállam teljes szuverenitása. A patrióta elfogadja, hogy a más államokkal és nemzetekkel való békés együttélés csak kompromisszumok révén lehetséges, ezért az állam teljes szuverenitása nem valósítható meg. Ez a hozzáállás segíti a széles körű nemzetközi együttműködést, amely aztán az abban résztvevő egyes nemzetek számára is előnyökkel jár. Érvelhetünk úgy, hogy például Magyarország 2004-es európai uniós csatlakozása egy ilyen patrióta szemlélet jegyében valósult meg.
● Elismeri a pluralizmust és ezzel erősíti a társadalmi összetartást. Maurizio Viroli értelmezése szerint a patriotizmus demokratikus és befogadó ideológia, amely a közjó előmozdítására és a demokratikus rendhez való hűségre épül. Lehetővé teszi a nemzeti közösség hibáinak kritikus szemléletét, így ösztönözve az állampolgári felelősségvállalást és a reformokat. Megintcsak egy mai példát hozva, Emmanuel Macron politikai beszédeiben is gyakran megjelenik a patriotizmus eszméje, amely a nemzeti identitást nem kirekesztésre és ellenségképekre, hanem együttműködésre alapozza. Így tehát a patriotizmus a pluralizmuson alapuló társadalmak kohéziós erejét jelentheti.
Következtetés
Mind a nacionalizmus, mind a patriotizmus érzelmi és politikai kötődést jelent a hazához vagy a nemzethez, de a kétféle kapcsolódás erkölcsi értéke és politikai következménye jelentősen eltér. A patriotizmus támogatja a demokratikus intézményeket, a pluralizmust és az önreflexiót. A nacionalizmus ezzel szemben hajlamossá tesz a kirekesztésre, a konfliktusokra, a külső és belső ellenség keresésére és az autoriter hatalomgyakorlásra. Mint Viroli írja, a patrióta a köztársaság híve, ellenfelei a zsarnokság és a korrupció; a nacionalista pedig az etnikai, kulturális vagy vallási egységet támogatja, és az általa „tisztátalanságnak” tekintett sokféleség ellen harcol. A nacionalizmussal kapcsolatos történelmi tapasztalatok miatt annak közmegítélése kedvezőtlen, ezért a nacionalisták gyakran patriótának nevezik magukat, miközben politikájuk azokétól lényegesen eltér. Fontos azonban a nemzethez való viszony e két irányzatának világos megkülönböztetése, mivel a politikai gyakorlatot – Magyarországon és szerte a világban – nagyban befolyásolja az, hogy melyik válik dominánssá.
