Orbán Viktor írni akart egy fejezetet a magyar történelemkönyvbe. Megírta – csakhogy nem a dicsőség lapjaira iratkozott. Oda írta be a nevét, ahol már nem maradt tinta, csak enyv és sár, oda, ahová a magyar nemzetkatasztrófák sora íródik: Mohács, Trianon és a Don-kanyar. Most újabb dátum íródik.
Orbán Viktor azt hazudta, hogy naggyá teszi Magyarországot, de nem az országot tette naggyá, hanem saját magát: az ország mindössze az eszköze lett a szuverén önkényúr nagyságának. A magyar miniszterelnök politikai jelentősége ma messze meghaladja Magyarországét: nemzetközi szerepe akkora, mintha egy európai középhatalom élén állna – csakhogy Orbán Viktor egy morálisan lezüllesztett, gazdaságilag erőtlen, politikailag csatlóssorba taszított ország teljhatalmú ura és parancsolója, Vlagyimir Putyin politikai megbízottja, egy posztszovjet rezsim helytartója.
Orbán Viktor szenvedélye a határátlépés: tizenöt éve egyik vörös vonalat a másik után lépi át, mert neki a hatalom megtartásáért bármilyen ár megfizethető – csakhogy uralma árát nem ő fizeti meg, hanem a magyarság, amely kollektív öntudatát a néplélek propaganda által gyakorolt meghamisítása a kurucos dac és a nemzetinek hazudott önzés szellemére deformálta, és amelynek morális iránytűjét eltérítette a lojalitásért járó rezsikedvezmény.
A legújabb határátlépés a civil társadalom és a rendszerfüggetlen nyilvánosság felszámolásának kísérlete. Az önkény egyre kevésbé félalkotmányos-félautoriter, mint a rendszer első tizenöt évében, hanem minden nappal egyre inkább nyíltan despotikus és posztszovjet típusú. Az átláthatóságinak hazudott és visszamenőleges alkalmazásra szánt törvénytervezet nyílt hadüzenet minden autonóm állampolgárral szemben. Az illiberális rendszer rohamosan veszíti el a narratívaalkotás képességét – és ennek nyomán az elmék meg a lelkek feletti uralmát, így egyre inkább sarokba szorul: az övével ellentétes narratívát többé nem tűri el.
Szuverenitásgyalázat
A legfőbb kár nem a rendszerfüggetlen szerkesztőségeket meg a civil szervezeteket éri az egyszázalékos felajánlások lefoglalása nyomán, hanem őket. Akitől a hatalom pénzt lop, még fenntarthatja szabadságát, de akitől jogot, annak a sorsa szolgaság.
Az utolsó előtti pillanat jött el, mert a hatalom többé nem rejti el, amit tesz. A hazugság leple lehull: az illiberális rezsim már nem tud tetszeni – beéri a félelemkeltéssel. Orbán Viktor 2006-ban megtanult valamit: az utcai jelenlét rendszerborító erő. Akkor a nemzeti radikalizmus foglalta el a köztereket, aztán 2010-ben ennek nyomán az államot. Most a polgári ellenállásnak kell visszafoglalnia Magyarországot a hűbéri önkény uralma alól. Ez nem pártpolitikai ügy, hanem történelmi sorskérdés: a polgári szellem utolsó esélye egyetlen lépéssel a megsemmisülés előtt.
Egy tüntetés itt már nem old meg semmit: az Orbán-rendszer készen áll arra, hogy orosz mintára végleg kisajátítsa a hatalmat. Aki ma nem cselekszik, az holnap már hiába teszi. Az orosz–ukrán háború felszámolta az orosz érdekeket Nyugaton lobbi és vétó útján érvényesítő félautoriter-félalkotmányos rezsim külpolitikai feltételeit, a Tisza áradása pedig az uralmában fenyegeti a Fideszt, márpedig egy erőszakos hatalom mindig akkor a legveszélyesebb, ha sarokba szorítják. Az ország Kelethez csatolásának egyetlen fennmaradó akadálya eddig az észak-atlanti világrend uralma volt – Donald Trump újraválasztása után azonban ez is elhárult: lehetségessé vált, hogy az Egyesült Államok elengedje a magyarok kezét, és ezzel minden akadály elháruljon az ország orosz ütközőállammá válása elől.
Június 10-e nem pusztán egy tüntetés dátuma, hanem a kezdete annak, aminek már rég meg kellett volna történnie: a polgári öntudat ellenállásának kezdete az orosz befolyás ellen, az eurázsiai despotizmus importja ellen, a magyar önazonosság meghamisítása ellen, a kulturális integritás szétverése ellen, a nemzeti színű szalaggal átkötött feudális önkény ellen. Nem azért, mert a civil társadalom győzhet, hanem mert nem tűrhet tovább. Nem azért, mert lehetséges a siker – hanem mert biztos a bukás, ha a polgárság maradéka most nem cselekszik. Orbán Viktor nem fog megállni – de talán megtorpan. Ezért kell minden felelősségtudatos magyarnak síkra szállnia. Az ősök hite, az utódok jövője és a haza becsülete minden Magyarország sorsa iránt felelős állampolgárt kötelez.
Hat nappal a bejelentett demonstráció előtt különös, de örömteli fordulat zavarta meg az előkészületeket: a tüntetés meghirdetése után alig negyvenöt órával Kocsis Máté bejelentette, hogy az átláthatóságinak hazudott törvénytervezetre vonatkozó szavazást az állampárt az őszi ülésszakra halasztja. A hatalom megtorpanását természetesen szemernyi sikerként könyvelhetjük el, de ez semmiképp nem megoldás: amit Kocsis előadott, az mindössze a hatalom sokszor megtapasztalt szemfényvesztése. A fideszes többség továbbra sem vonta vissza a törvényjavaslatot, csak elnapolta a megszavazását – nyilván abban bíznak, hogy őszre alábbhagy a társadalmi felháborodás. Úgy tűnik, a szuverenitása iránt mindig nagyon önérzetes rezsim szerint pár hónapot simán várhat szuverenitásának megvédelmezése, ha épp nem tetszetős a közhangulat.
A NER lejtmenete. Van visszaút?
Barbár támadás Jeszenszky Géza volt külügyminiszter ellen, elhalasztott elhallgattatási tervek a független sajtóval szemben és minden eddiginél durvább közbeszéd. 2025 közélete nagy vonalakban. De vajon érzik a Fideszben, hogy repülőrajt helyett zuhanórepülést élnek át?
Mitől kellene most bárkinek is megnyugodnia? Attól, hogy néhány hónapig még nem listázzák a rendszerfüggetlen nyilvánosságot? A legnagyobb hiba, amit a hazai civil szféra elkövethet, ha abba az illúzióba ringatja magát, hogy Orbán Viktor visszafordult a Minszkbe vezető útról – ki tud hinni ebben? Ez nem visszakozás, legfeljebb taktikai hátralépés. Ugyan mitől menti meg a szabad magyar nyilvánosságot az, ha kivégzését a hatalom szeptemberre halasztja? Rég túljár már a hazai politika azon a ponton, hogy ilyen filléres trükkökkel a magyarok pofája befogható legyen. Az Orbán-rendszer ettől a szemfényvesztéstől nem lett sem kevésbé szabadság ellenes, sem kevésbé értelmiségellenes, sem kevésbé moszkovita. A fegyver továbbra is az asztalon van – nem kérdés, hogy Orbán Viktor használni fogja. Persze csak, ha a magyarok hagyják neki.
Az illiberális rendszert illető fundamentális problémák, amelyek tünete a rendszerfüggetlen média felszámolására vonatkozó kísérlet, semmit nem változtak. Nem változott meg a magyar állam kiszolgáltatottsága az orosz titkosszolgálatnak. Nem változott meg az egyetlen személy önkényét érvényesítő hatalmi gyakorlat. Nem változott meg a feudalizmus restaurációjára és a polgári társadalom felszámolására épülő trollrezsim. Mindössze egy szavazás, és nem a nemzetkatasztrófa lett elhalasztva: Magyarország nyugati szövetségből való kivezetése továbbra is napirenden van.
A rendszer ravaszdi gyávasága erőt adhat: a kurucos virtussal pózoló hatalom már a társadalmi ellenállás árnyékától visszariad – de aki most megelégszik, az épp a pártállamtól elvárt reflex szerint cselekszik. Ezek után még határozottabban kell valamennyi nyugatos történelmi fejlődés iránt elkötelezett magyarnak kiállnia a szabad és nyugatos jövő védelmében. Magyarországot nem néhány jó hangulatú tüntike és nem egy hazugságba ringatva eltöltött nyár, hanem csakis a polgárok szívós és kitartó ellenállása mentheti meg. Aki készen áll tenni a nemzetkatasztrófa elkerüléséért, az legyen kedden este hatkor a Kossuth téren. Aki ma hallgat, az holnapra szolgává válik. Aki ma síkra száll, az holnapra talán még megőrizhet magában egy darabnyi szabadságot, amelyből a jövő Magyarországa újrateremthető. Kossuth tér. Június 10., 18.00. Nem hátrálunk többé.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/23. számában jelent meg június 6-án.
