Ilyen pironkodással tán még sohasem kezdtem cikkhez. Mert lelkem olyan bugyraiba fogunk közösen leereszkedni, amely mélységekben én magam sem szoktam kószálni, pedig higgyék el, böcsülettel túrom, ásom és bányászom mindazt, amit az élet lassan fél évszázad alatt a szívem környékére meg az agyamba összehalmozott. Mi több, alkalmanként, sőt, egyre gyakrabban ábrándozok arról: ’be jó is volna egy kikapcsoló gomb, amivel ezt a szüntelen ön- és világmegértési kínlódást néhány órácskára elcsitíthatnám.
No, de sóhajtsunk befelé nagy levegőt, és süppedjünk önmagamba, jöjjön hát a fájdalmas vallomás, hadd tárjam a széles nyilvánosság elé a kínzó rettenetet: legalább háromszor Orbán Viktorral álmodtam. Huhh, kimondtam.
A középsőre nem emlékszem, pedig az lehetett a legizgalmasabb, ugyanis az éjszaka kellős közepén üvöltözve ébredtem. Marad tehát az első meg az utolsó, ami abszolút friss, így valamennyi pillanata háromdimenziós moziként kattog a fejemben. Legyen is ez akkor, egyébként semmi extra, Orbán Viktorral veszekedtem, és pökhendi stílusban közölte, hogy márpedig övé a hatalom, mire körülöttünk a hétköznapi magyar létezés arcai kezdtek elősejleni, úgy is, mint nép, én pedig színpadiasan egyesével rájuk mutattam, hogy a nagy lószart, Viktor, baromira tévedsz, akárhogyan és akármennyit trükközöl, igazából övék a hatalom.
Hm, ez így leírva elég gagyi, mint egy, a fővárosból vidékre került friss diplomás tanerő által rendezett formabontó szalagavatós előadás a mezőgazdasági gépésztechnikum szőlész-borász tagozatán, eskü, álomként viszont tök jól muzsikált, legalábbis elégedetten ébredtem bele. Mondanám, hogy demokratikus nyugalommal nyitottam ki a szemem, de ez még bénább.
Ellenben a legelső orbános álmom mókásabb volt, mert kapásból onnan startolt, hogy Orbán Viktor és én miniszterelnök-jelölti vitán csaptunk össze. A díszlet erősen a Gyurcsány–Orbán tévés kampánypárbajra hajazott, csak értelemszerűen jómagam feszítettem Gyurcsány helyén, és őszinte elkeseredettséggel a következőket mondtam bevezetőként: – Tisztelt miniszterelnök úr! Én, mint egykori fideszes vagyok a legszomorúbb, hogy itt kell most állnom önnel szemben.
Az álomsztori többi része sajnos elmosódott, pedig kíváncsi lennék, miket vágtunk egymás fejéhez, annyi maradt még meg, hogy egy emelkedetten heves pillanatban elfordultam a vitapartneremtől, súlyosan belenéztem a kamerába, és totális átéléssel közöltem a nézők millióival (nyilván): Egy vagyok közületek!
Pf, de demagóg, azért remélem, hogy az álom folytatásában, már mint regnáló kormányfő nem ezt az irányt toltam.
Stop! Még mielőtt bárki nekifogna álomfejteni: nem olyan bonyolult ez. Volt egyszer egy Orbán Viktor, és lett belőle aki és ami. És történhetett volna minden teljesen másként – ezt az elmaradt máskéntet sajnálja az ember. Tudom, itt szokott jönni, hogy a politika amatőr polihisztorai kijelentik: ők már ekkor és ekkor pontosan tudták, ebből baj lesz. Meg, hogy már ebből és abból a jelből ki lehetett olvasni a diktatúra előszelét, csak szerintem pont fordítva: addig-addig jajongták a bajt, és előszelezték a feltételezett diktatúrát, amíg ki nem sajtolták Orbánból az illiberalizmust. Úgy a, kedves előrelátó honfitársak, az unotrodoxiát közösen hoztuk össze, amint ütöttük-vágtuk, szúrtuk, kaszaboltuk, nyírtuk és gyilkoltuk egymást meg a karaktereket lelkesen, hogy végül megérkezzünk Neokádáriába. Szóval, welcome!
A kérdés, hogy innen hogyan, merre tovább, ami nem kizárólag a következő választások eredményét jelenti; gondoljunk bele, mik és miként zajlanak a honi közéletben mostanság. Mindkét térfélen. Vagy inkább az összes „térfélen”. Térfelecskén. Márpedig igencsak vacakul érezném magam, ha pár év múlva is hasonló csatakos álmokból riadnék, csupán a főszereplő miniszterelnököt neveznék másként.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/43. számban? Itt megnézheti!
