Nagyon fontos írás jelent meg egy magyar jezsuita tollából a pápalátogatás alkalmára. Koronkai Zoltán mérlegre teszi trón és oltár szövetségét az elmúlt 13 évből, egy röpke pillantást vetve az elmúlt száz évre is. És bár nem én – hat éve ellenzéki aktivista – vagyok az, akinek az ő írása szól, mégis szeretnék rá reagálni, ezzel is felhangosítani azt, végül konkrét javaslatot megfogalmazva.
Koronkai, aki egy múlt heti eseményen többed magával a magyar jezsuiták közül Ferenc pápa bőrébe bújva próbált megválaszolni száznál is több kérdést, most saját nevében szólalt meg. Bemutatva, hogy egy, az identitását (részben) egyházpártiságra építő hatalom nem azonos az egyház számára hibátlan hatalommal. És aminek van hibája, azt lehet jobbá tenni, lehet kritizálni is. A szerzetes ugyanakkor kifejti azt a skrupulust, amely számos a hatalommal szemben kritikus, mégis hallgatást választó honfitársunkban jelen van: nem akar véleménye megfogalmazásával muníciót adni az ellenzéknek. Nem mellesleg demens vénemberként sem akarja magát viszontlátni az árvízként minket körbevevő propaganda víztükrén.
Ki (nem) üldözi az egyházat?
1) Az első pont, amire írásából válaszolni akarok, az ez: az ellenzék kérdése. Pontosabban megfogalmazva, az egyház viszonyára az identitásukat nem egyházpártiságra építő politikai erőkhöz.
Koronkai Zoltán azt írja, hogy „az egyház kapcsolata történelmileg is terhelt a baloldali és liberális pártokkal, melyek a XIX. század vége óta nemcsak az egyház kritikusai, hanem sokszor az üldözői voltak”. Nagyon jó, hogy ezt a mondatot a jezsuita szerzetes megfogalmazta és leírta, mert ezzel tömören megfogalmazta a modern magyar történelem egy jelentős vonulatának egyházi értelmezését, amely jelen van, amely cselekvéseket, viszonyulásokat és döntéseket határoz meg kimondatlanul is, és amely téves.
Az úgynevezett baloldali és liberális pártok csöppet sem voltak kevésbé a kereszténység ügyének előmozdítói, mint az úgynevezett jobboldali pártok. Koronkai Zoltán maga is kitér arra, miként járatta le a keresztény jelzőt a Horthy-kor számos keresztény pártja és pártocskája. Többet akarok állítani azonban annál, hogy az úgynevezett baloldalhoz egyszerűen csak lerántsam a sárba a jobboldalt is, relativizálva ezzel mindent és mindenkit.
Mérsékelt pártokat ugyanis hiba, súlyos csúsztatás egyházüldözőnek nevezni. Aki be akarta vezetni a polgári házasságot, anyakönyvezetést, válást, egyházüldöző? A polgári és a katolikus gondolkodás kizárja egymást? Akkor Eötvös József és Deák Ferenc is egyházüldöző? Dehogy! Bár Prohászkának aligha eshetett volna nehezére ekként értelmezni. Aki identitását nem a katolikus egyházból eredezteti és/vagy kritizálja az egyházat, az egyházüldöző? Istennek hála, nem! Aki az egyház alapjait utasítja el, az egyházüldöző, de ahhoz, hogy ezt meg tudjuk állapítani, ahhoz tudnunk kell, hogy mik is érintik az egyház alapjait a hétköznapi és polgári létben, amely a látszat ellenére nem egészen egyértelmű.
Fontos arra is kitérni és megérteni, hogy nem mindenkinek jelenti ugyanazt a kereszténység ügyének előmozdítása és az egyházpártiság. Amikor Barankovics István, a modern magyar kereszténydemokrácia fontos gondolkodója, legszívesebben hetedhét határra rohant volna, minthogy Mindszenty Józsefet meghallgassa, azzal Barankovics nem az archaikus Soros-ügynöki mivoltát igazolta, hanem hogy kereszténydemokrata. (Ezen az sem változtat, ha Mindszentyről esetleg valami különös bejelentést tesz nálunk tartózkodva a pápa. A boldoggá vagy szentté avatás nem a hibátlanság kihirdetését jelenti, de ezt nem kell Koronkai Zoltánnak magyaráznom, hanem például annak az áldozatnak az elismerését, hogy Mindszenty a sajátosan értelmezett pásztori hivatására adta az életét. Én például a legitimistát is tisztelni fogom benne.)
De nem akarok keresztény berkeken belül maradni, hanem azt akarom, hogy leszámoljunk azzal a téves értelmezéssel, hogy ami nem keresztény, és kritizálja is az egyházat, azt máris egyházüldözőként értelmezzük, netalán az egyház ellenségeként. Hitet akarok tenni amellett, hogy vannak (az úgynevezett) baloldali és liberális oldalon is, akik politikájuk tartalmában és tetteikben a kereszténység ügyének előmozdítói, attól függetlenül, hogy miként viszonyulnak az egyházhoz. Elsősorban Jászi Oszkárra gondolok, valamint sokakra, akik aztán a Horthy-rendszer ellenzéke lettek, de nem keresztény ellenzéke.
Ebben a kérdésben méltányosságra is szükség van. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” Nem szeretjük, ha az egyházat az inkvizítorokkal, a papokat a pedofilokkal, a jobboldalt a nyilasokkal azonosítják. Joggal. Mi se tegyük ezt a túloldalon. Hiba és káros, rombolja a társadalom szövetét az úgynevezett baloldali és liberális pártokon leverni a Rákosi-diktatúra rémtetteit, vagy minden fiatal liberálisban potenciális Lenin-fiút látni. Nem beszélve arról, hogy finoman szólva sem egyértelmű, ki is valójában örököse Kádár Jánosnak a mai magyar politikai palettán: a Cursilló-s Komjáthi Imre vagy (itt túl sok jelzőt írhatnék) Orbán Viktor. Még inkább árnyalja ezt a képet, ha felidézem – talán nem túl elegáns a részemről – egy pártállami funkcionárius megnyilatkozását 1989-ből „egyházpolitikánk […] az egyik legszilárdabb pontja szövetségi politikánknak”. Mindez legalábbis alázatosságra ösztönöz.
Az ellenzék nem homogén massza
2) Második pont, amit meg akarok említeni az az, hogy nincs olyan, hogy „az” ellenzék. Nekem is van felelősségem abban, és a legutóbbi választás óta eltelt egy évben ezzel a felelősséggel vetek számot, hogy kialakulhat ez a kép. Az a kép, hogy az ellenzék egy homogén massza. Hogy egy-egy megszólalással lehet „az” ellenzéket segíteni. Nem lehet, és nem az. Legalább kettő, de inkább négy (az MKKP-ra és a Mi Hazánkra gondolva), és ki tudja, még mennyi erővonalat lehet felsorolni az ellenzékben.
A legfontosabb éppen az, ami az egyházat is érinti. A Gyurcsány-szál. Az ellenzék nem Gyurcsány Ferencé, akkor sem, ha a kormány megtesz mindent azért, hogy ezt a látszatot keltse – és sajnos gyakran az ellenzék sem tudja kellően ezt a képet cáfolni. Ne felejtsük el, hogy 2021 őszén, az előválasztás idején miként kezdett el a kormánypárti média Dobrev Klára mellett kampányolni, ahogy azt sem, hogy – amíg ki nem robbant a háború – az egész 2022-es kampány a kormánypártok részéről egy masszív Gyurcsány-hirdetés volt. Az már egy másik kérdés, hogy szívem szerint Gyurcsány Ferencet és nemcsak az egyszerű emberek köréből, hanem a csúcsértelmiségiek soraiból is kikerülő lelkes követőit a hatalom részének nevezném. Mentalitás szempontjából, de a kereszténység ügye és haszna szempontjából is.
Amit azonban fontos kiemelni, az az, hogy az MSZP egyházpolitikája mindig más volt, mint az SZDSZ-é vagy a DK-é. De fontos kiemelni azt is, hogy Raj Tamással vagy Iványi Gáborral a tagjai között minimum nem elegáns egyöntetűen egyházüldözőnek tartani még az SZDSZ-t sem. Itt visszacsatolhatok ahhoz, hogy a kereszténydemokráciával szót érteni tudó politika nem feltétlenül azonos mindig az egyházpártisággal. Az egyházat éppúgy lehet kritizálni, ahogy lehet(ne) egy magát kereszténynek nevező politikai erőt is.
Sérelempolitika vagy kiengesztelődés
3) Nemzetpolitika. Koronkai Zoltán a kormány kritikán felül álló pozitív vállalásai és tevékenységei közé sorolja azt, ahogy a külhoni magyarokkal a kormány bánik. A kormány „nemzetpolitikája” azonban pontosan annyira toxikus, mint az egyházpolitikája. Elfogadom, hogy ez markáns olvasat a részemről, de létezik ilyen olvasat is, ezért megfogalmazom. Meglátásom szerint a kormány nemzet- (és egyház)politikája a következő: tömjük ki őket pénzzel, hogy a hízott májat szavazat formájában begyűjthessük. Cikkében éppen azt elemzi Koronkai Zoltán, miként rontja meg egy közösség természetes önszerveződését a mérhetetlen (ráadásul átláthatatlan!) forrásbőség. Ahogy az amúgy is sérülékeny magyar demokráciát tönkre verte az EU-s pénzek tömkelege.
Meg kell nézni azt is, miként zsugorodik a magyar egyház, és miként a külhoni magyarság. Ha mégoly jó szándék is vezetné a kormányt, legalább ez korrekcióra kellene, hogy késztesse. De én ebben a tekintetben nem vagyok jóhiszemű. Azt azonban le akarom szögezni, ki akarom emelni, hogy a kormányt érintő súlyos kritikámat nem vetítem minden kormánypártira, sőt az összes kormánypárti politikusra se. Nem tartok mindenkit cinikusnak és romlottnak. Pontosan tudom, hiszen ott voltam, hogy vannak jószándékú polgárok és keresztények a hatalom politikusai sorában is, akik sokszor észre sem veszik, milyen alkukat kötnek meg, míg azzal mentegetik tetteiket, hogy „nehogy muníciót adjunk az ellenzéknek”. Én magam is kötöttem alkukat ellenzékben. Fájó ezzel szembesülni. A nemzetpolitikát érintően a személyes kormánykritikámon túl azonban van egy nagyon fontos pont, ami felül áll a szubjektivitáson, és amire éppen az egyháznak kell leginkább értő füllel rendelkeznie. A sérelempolitika és a kiengesztelődés kérdése.
Meg vagyok győződve arról, hogy azzal a sérelmi politizálással, amely érzelmileg vezeti a kormányt, a nemzet a vesztébe rohan. Nem dédelgethetjük a trianoni traumánkat az örökkévalóságig! Meg kell bocsátanunk és bocsánatot kell kérnünk! Ebben éppen az egyháznak kell elől járnia. Ez a roppant és (üdv)történeti hivatása, erre neki – nekünk – megvan a lehetősége, ez a feladatunk! Hatalmas szolgálatot tennénk ezzel a nemzetnek. És kifognánk a gonosz vitorlájából a szelet, amely most fel van korbácsolva, és félő, újra hosszú távra elmagányosít bennünket, és ki tudja, milyen tragédiákhoz vezethet, ha nem lépünk közbe. Ahogy nem tudtunk szívből és valóban megbocsátani 1849-ért, és jött Trianon, aztán nem tudtunk megbocsátani Trianonért, és jött 1944 (benne nemcsak az önállóságunk elvesztése, hanem zsidó honfitársainké is), csak szaporodni fognak a traumák és a tragédiák. Ebből az ördögi spirálból ki kell törnünk, és ez az egyház feladata!
Még a pszichológia tudománya is elismeri, hogy a megbocsátás nem a bűnt elkövetőnek fontos, hanem az áldozatnak, mert a harag gyűlöletté jegecesedik, megbetegít és rabbá tesz. De nekünk itt van Jézus útmutatása és parancsa tudományos érvelések nélkül is!
Le kell szögezni, hogy Trianon igazságtalan volt, bármit követtek is el eleink a nemzetiségekkel szemben. Ahogy nem szabad az abuzáltat sem hibáztatni az abuzáló tetteiért. A trianoni igazságtalanságtól függetlenül azonban be kell látnunk, és el kell ismernünk azt, hogy eleink vétettek a románok, a szlovákok, az ukránok, a horvátok (és így tovább) ellen. Meg kell bocsátanunk a franciáknak, a románoknak, a szlovákoknak, az ukránoknak, a horvátoknak és így tovább, és bocsánatot kell kérnünk a románoktól, a szlovákoktól, az ukránoktól, a horvátoktól, és így tovább. Le kell tennünk ezt a mérhetetlenül nehéz és szükségtelenül cipelt keresztet, amely agyonnyom.
Végül, a nemzetpolitika témakörét illetően még valakiktől bocsánatot kell kérnünk – vagy hát kérnie a jobboldali állampolgároknak: a baloldaliaktól. Ne várjunk Orbán Viktorra, aki ezt megteszi helyettünk, ő nem fogja (bár hátha egyszer mégis, de ne várjunk rá). A baloldal, amikor csak teheti, nem ront rá nemzetére. És nem is rontott rá. Ez egy nagyon fájdalmas mondat és hiedelem. Szétroncsolja a társadalmunkat. Én a hazaszeretetemet a baloldali szüleimtől kaptam, és nem ők az egyedüliek. Ahogy az sem igaz, hogy mindenki antiszemita és diktatúra párti, aki jobboldali, úgy az sem, hogy idegenszívűek a baloldaliak. Ezekkel a hiedelmekkel le kell számolnunk, és ebben megint utat mutathat az egyház, ha hazarepült Ferenc pápa azután is, sőt azután igazán!
Az önfeladás tévút
4) A sok kritika után egy dicséret. Nem kipréselem magamból az egyensúly és a méltányosság látszata kedvéért, hanem fel kellett ismernem, és őszintén elismerem, ahogy elismerem annak jelentőségét is. Magyarországon érvényesül a hívők számára a szólás és a vélemény szabadsága. Fájó, hogy a zsidó-keresztény civilizáció otthonában nincs mindenhol így.
Számomra is kínos volt, amikor egy cikk írása miatt végigfutottam Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti frakcióvezetőjének Facebook-oldalán a húsvéti posztokat. Alig sejlett fel benne kereszt. A kereszténység meg sem volt említve, csak akkor, amikor az ortodox keresztényeket köszöntötte egy héttel később. Nem attól lesz keresztény, ha VIP-padba ül egy templomban, és erről posztol is, mint Hoppál Péter, éppen erről (is) szól a cikkem. Az pedig nem tartozik senkire, hogy Weber hívő-e és miként. De ha csak azért nem „meri” megvallani elköteleződését, mert fél, hogy ezzel érzékenységeket sért, az nagyon szomorú. Akik érzékenységét a másik ember meggyőződésének megvallása zavarja, azokra nem érdemes, és nem is szabad tekintettel lenni. Azok éretlenek, és el vannak magukban veszve. Akik önfeladást várnának tőlünk, de valójában csak akkor lennének elégedettek, de akkor sem nyerne lelkük vigasztalást, ha vágyott önmagukká válnánk helyettük.
Az egyház és a hívők feladata itt az, hogy meg tudják fogalmazni mára lefordítva, hogy mi a kereszténység, és mit jelent kereszténynek lenni. Nem ájtatos posztokat elvárni névleg kereszténydemokrata politikusoktól, de például a keresztény örökséget és ihletettséget megadni azoknak is, akik névleg nem keresztények. Európában tényleg minden keresztény, és meg kell tanulnunk ezt úgy megfogalmazni, hogy ezt az identitást azok is a magukénak érezzék, akik nem akarnak intézményileg vagy a formaságok szintjén ehhez kötődni. Hogy értse Európa, Amerika és Izrael (ezt értem a mi-ben), hogy mit jelent a kereszténység, hogy ki Jézus. Ebben a vágyban jelent számomra reménységet, hogy a 2021-es, de az idei pápalátogatásra is a magyar egyház azt fogalmazta meg imádságában, hogy „egyre jobban megismerjük Jézus Krisztust”. Amen!
A szólásszabadságot érintően azonban fájó az is, amit Koronkai Zoltán szintén megemlít cikkében, hogy a keresztény tanúságtétel szabadságával párhuzamosan itthon a hatalom kritikájának szólás- és véleményszabadsága csorbul.
Úgy látszik, a gyarló ember sérült természetéből önerőből erre képes. A saját véleményét védelmezi, a másikét legszívesebben elhallgattatná. Ezzel azonban egy fontos, eddig kevéssé kiemelt igazságra vetül fény: a polgári szabadságjogok olyan vívmányok, amelyhez a Szentlélek működésére van szükség (akkor is, ha az ember nem tudja, hogy benne Isten lelke munkál). Az Isten képmásúságunkból eredeztetett méltóságunkat emelték törvényerőre a sokat szidott liberálisok a polgári szabadságjogokkal, amelynek jelentőségét az egyház másfél évszázad késéssel, a II. vatikáni zsinatban ismert el és fel.
Ez azonban arra emlékeztet minket, keresztényeket, hogy a polgári szabadságjogok érvényesüléséért dolgozni kell, azért mindig meg kell küzdeni, és kevés, ha csak törvényben rögzül.
Ki kell beszélni a traumákat!
5) Végül az utolsó megjegyzésem Koronkai Zoltán fontos írására egy konkrétum a kibontakozás lehetőségeit keresve. Azt gondolom, nem az az út, hogy az eddig hallgatag egyháznak és híveknek máris közlemény-huszárrá kell válnia. Persze nem riadnék meg tőle, de erre hiába várunk. Ne várjunk arra, hogy Erdő Péter egyszerre kiáll, és bejelenti: eb ura fakó, ugocsa non coronat.
Először a híveket kell evangelizálni és edukálni. Nem sajtónyilvános eseményeken, hogy „az ellenzék ne kapjon muníciót”, legalábbis ne nyomassza ez a félelem a szervezőket. Ki kell beszélni a traumákat, ki kell beszélni az árnyoldalakat, ki kell mondani az igazságot! Szembe kell nézni a valósággal, fel kell azt tárni, utána elindulhat a vita arról, mi legyen a következő lépés. Közösséggé kell formálódnia újra a katolikus egyháznak, és a keresztényeknek és a lelkipásztoroknak vissza kell venniük a pásztorbotot a politikusoktól! Nem szabad, hogy a hazájáért és egyházáért aggódó egyházfiak magukra maradjanak, és ekként érezzék magukat, de ehhez nekik is lépniük kell.
Az egyik legfontosabb mondat Koronkai Zoltán írásában az az önreflexív és szép felismerés, hogy kormánypártiak és kormánykritikusok közös útkeresése nem a keresztények és nem keresztények vallásközi párbeszéde, hanem családon belüli ügy, keresztények és keresztényeké (is). Erre az útra lépésre bátorítom azokat az egyházi embereket, akiknek erre módjuk van. Szervezzenek közösséget az egyházból, hogy aztán közösséget tudjunk szervezni a nemzetből, Európából és a világból is!
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
