Részvétemiség
Fotó: Unsplash/Rob Laughter

Jaj, hogy örvend a szakszervezeti gondolkodásmódot feléleszteni kívánó, abban szerepet, netán tisztséget vállaló (értelemszerűen idealista) természetes személy szíve, amikor – minden igyekezete, eredménye és edukációs kísérlete ellenére – lépten-nyomon azt kérdezik tőle, „mit ad” a szakszervezet, „miért éri meg” belépni. A felvetés nem egyszerűen az egész dolog alapvető természetének (és a hosszú távú siker nullpontját jelentő összefogásnak) már-már büszke meg nem értéséről tanúskodik; jelzi egyúttal egy velejéig korrumpált, cinikus, szolidaritás-hiányos társadalom gyanakvó, hitét vesztett, ügyeskedően mohó alapállását.

Az önszerveződő érdekképviselet ugyanis – és nyugalom, ezt ki fogom terjeszteni, nem csupán a hazánkban többnyire tetszhalott szakszervezet fogalmáról kívánok lamentálni – nem egy hatalommal rendelkező entitás, ami az egyének fölött áll, aztán lehet szépen becsatlakozni alá, ami egyben behódolást, elköteleződést, áldozatvállalást jelent. A szakszervezet ezzel szemben se több, se kevesebb, mint a tagjainak összessége, maga a Tagság; vezetősége nem diktál, nem uralkodik, és ehhez nem egyszeri felhatalmazást, zsíros állásra váltható szavazatot, ki tudja mit kér; a vezetőség társadalmi munkában küszködő, legelöl menetelő, komoly kockázatot vállaló tagokat jelent, akik több munkát vállalnak a kollektíva nagyjánál, szembe mennek a saját munkáltatóikkal (akik emiatt durván kibabrálhatnak velük). Ennyi. Az elnökség nem hatalmat gyakorol, ellenkezőleg: képvisel, együttesen küzd. Következésképpen nem „ad” cserébe, nem az a dolga, hogy „megérje” neked, nem veszteget meg, és az sem jó neki csak úgy önmagában, hogy csinálhatja. Az a dolga, hogy pontosan akkora erőt képviseljen, amekkora (és amilyen minőségű) a tagsága, oszt’ jónapot.

Hiába ez az igazság – és bizony ez az igazság, irodalma is van, meg minden –, a többség (berögződései és frusztrációi nyomán) politikai pártnak nézi a szakszervezetet; az elnököt politikusnak; a tagot pedig mezei szavazópolgárnak, aki méltán várja el, hogy előbb meggyőzzék, aztán kielégítsék az óhajait (hogy vajon miért sokkal szigorúbbak az efféle követelmények egy önszerveződő érdekképviselettel szemben, mint a gátlástalan politikusok felé, azt most nagyvonalúan hagyjuk). Sokakkal igen nehéz elfogadtatni, hogy egy szakszervezet sikerességéhez – bár elengedhetetlen a tájékozott, talpraesett, agilis és elhivatott vezetőség – alapvetően a tagok részvétele, nyitottsága, aktív közreműködése kell. Várni a csodát, újabb és újabb megmentőket keresni, egyhavi tagdíjjal megváltani a jogot, hogy bármiféle hozzáadott érték vagy hozzájárulás nélkül kötekedhessünk a képviseletet vállaló társainkkal, majd az első adandó alkalommal alátenni az egésznek, önös érdekből negligálni a közösen szabott feltételeket – nos, ez a céltalan panaszkodás végtelen köreihez vezet, nem pedig változáshoz. Be kell állni, jobban kell csinálni, mégpedig együtt – azt, hogy „a szakszervezeti célok teljesítését elváró tag vagyok”, le kell cserélni arra, hogy „a szakszervezet én is vagyok, mert az mi magunk vagyunk”.

És akkor itt térek át a téma általánosabb tanulságára. A nyájas olvasónak bizonyára feltűnt, hogy a fent leírt alapvető félreértés, az abból fakadó szerepzavar és agresszivitásba forduló frusztráció, a helyzetet világosan látó tenni akarók tehetetlensége résmentesen illik a magyar társadalom egészére. Én nem vállalok semmit, nekem fejemet leszegve kell élnem, de valaki győzzön meg, hogy majd jut nekem valami kézzelfogható haszon, és akkor talán (talán!) nagy kegyesen, a szavak szintjén támogatom a kezdeményezéseit – amíg egy erősebb(nek tűnő) hatalom csúnyán rám nem néz, mert akkor ott se voltam, nem is hallottam róla, nem is ismerem őket (azokat, akiket utóbb számon fogok kérni, hogy na ugye, megint nem tudtatok javítani semmin). Ha az ismert rossznak látszólag nincs alternatívája, a bevett gyakorlat szerint belenyugszunk, ernyedt – négy fal közötti – ökölrázás kíséretében utasítva vissza annak halovány lehetőségét is, hogy mi magunk dolgozzunk ki valamiféle alternatívát. Persze tény: hatalmi helyzetben lévő gazemberekkel igencsak nehéz bármit is kezdeni. Ezt senki nem vitatja. De amíg csak önmagunkkal vállalunk közösséget, az ösvények kitaposását pedig másokra testáljuk valamiféle azonnali jutalomért cserébe, azok a bizonyos gazemberek kuncoghatnak tovább.

Ha didaktikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám azoknak, akiket még nem mart csontig a cinizmus: szállj be, fogalmazz meg javaslatokat, járj el mindenféle gyűlésekre, segíts a közösségnek az építkezésben, teremts saját közösséget, fogalmazd meg a kritikádat, tájékozódj, járj utána a kérdéses pontoknak, számold fel a félműveltségedet, szerezz biztos tudást, tegyél bele időt, energiát, akár pénzt is, vállalj személyes konfliktusokat, vesd el a megfelelési kényszert, lépj ki a komfortzónádból, és legfőképpen: ne félj! Ne rettegj olyanoktól, akik méltatlanok rá, hogy a feletteseidként elhallgattassanak! De jó, oké, ez így rohadt nehéz. Akkor egyszerűen csak ne akadályozd a folyamatokat, ne tartsd vissza a változást, miközben tudva tudod, hogy neked is rossz a meglévő posvány. A szakszervezet csak egy modell, egy ideális társadalom és működő demokrácia modellje. Ha legyintünk, kiszállunk, taktikázunk és óvatoskodunk, másokat bökdösve-gyalázva, sosem cselekedve (mert annál, ugye, azért rafkósabbak vagyunk), marad a nagy büdös semmi, és végül a legelhivatottabbak fordulnak az ügyük és önmaguk ellen.

Aztán ahogy felpislognak megtörten hunyorgó szemeink a leszegett fej gödreiből, elesett társainknak a részvétel helyett csak a „részvétem” marad. És örüljenek, ha ennyivel megússzák, hogy miattuk már megint nem lett jobb az életem. Pedig én itt voltam. Vártam.

A szerző a Színházi Dolgozók Szakszervezete (SzíDoSz) elnökségi tagja, a Szinkron Alapszervezet elnöke