Ez a rezsicsökkentéses maszlag végleg kiverte nálam a biztosítékot. Lassan a vízcsapból is az folyik, hogy milyen jól járunk mi, állampolgárok a jóságos állampárt – és elsősorban a Nagy Ember – gondoskodása nyomán, és ezt folyamatosan mantrázzák a hűséges hívek anélkül, hogy végiggondolnák, mi van mögötte. Anélkül, hogy csak egyszer is elővennék a zsebszámológépüket. Jellemző esetet hallottam nemrég: szegény vő hiába magyarázta kedves anyósának, hogy az annyi nem annyi, hiába tette elé a befizetett csekkeket, a kedves mama lezárta a vitát azzal, hogy de igenis annyi, mert Orbán Viktor azt mondta. Ilyenkor az ember a tehetetlenségtől ordítani szeretne, de aztán belátja, hogy semmi értelme. Reménytelen ügy.
Egész életemet szolgáltató cégnél dolgoztam végig, így tisztában vagyok vele, hogy a lakosság által fogyasztott víz államilag dotált, ami azt jelenti, hogy a fogyasztó nem a „megtermelt” víz teljes árát fizeti; annak minden köbméteréhez az állam hozzájárul. Hogy mennyivel, az alkudozás kérdése, itt a szolgáltató és az állam ellenérdekelt, de a végén azért mindig megszületik a döntés, mert a víznek folynia kell a csapokból. Ebből logikusan következik, hogy ebben az esetben az égvilágon semmi értelme a rezsicsökkentésnek, mert amit nem fizetünk ki a vízdíjszámla megérkezésekor, azt kifizetjük máshol és más módon – csakhogy ezt a rajongó hívek nem képesek fölfogni, mert mi lenne, ha folt esne a hófehér lepelen…
Az már csak hab a tortán, hogy a leszorított árak miatt a szolgáltató képtelen a szükséges karbantartási vagy felújítási munkákat megfelelő módon elvégezni, aminek a következménye az egyre több hiba a rendszerben. És ezeknek az elhárítása alkalmasint sokkal többe kerülhet – de ez már senkit sem érdekel. A másik, sokszor hangoztatott anomália, hogy milyen égbekiáltó módon igazságtalan az a rendszer, ami a dúsgazdag milliárdosokat is ugyanolyan módon – vagy a magas fogyasztás miatt még sokkal inkább – támogatja, mint azokat, akiknek a napi betevőért kell aggódniuk. Számomra fölfoghatatlan, hogy ezt bárki is tolerálni tudja.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy engem is elért a rezsicsökkentés nevű hazugságcunami. De az sincs kizárva, hogy esetleg másról van szó, a kollektív butaság és önzés egyik lecsapódásáról. Egy kiemelt, rendkívül népszerű üdülővárosba sodort az élet ezelőtt immár több, mint öt évtizede. Arról most nem teszek említést, hogy akkor mennyire más világ volt errefelé, mert az külön írás témája lehetne. Minden zsebkendőnyi területet beépítenek, gombamód szaporodnak a társasüdülők és luxusvillák – fölfogni nem tudom, hogy ki fog ezekben üdülni vagy lakni, amikor rendesen fogy a magyar, de ezt most hagyjuk! Jómagam egy harmadik emeleti, cserépkályhával fűtött lakásban élek, és hozzá kell tennem, hogy mindezzel kapcsolatban egyetlen panaszszavam sincs. Pontosabban: eddig nem volt. Most az történt, hogy gondos gazda lévén, szokás szerint már nyár elején meg akartam vásárolni magamnak a téli tüzelőt, hadd száradjon a július-augusztusi kánikulában, hogy aztán a téli, fagyos hónapokban – lesz még olyan egyáltalán? – ropoghasson a szívet (is) melengető tűz a cserépkályhámban. Az idei valósággal történt szembesülés nyomán elállt a szavam, s azt hittem, hogy valami tévedés vagy félreértés történhetett csak.
Szokás szerint elbicikliztem a környék erdőgazdálkodásának a városi telephelyére, hogy befizessem az éves tűzifa adag és a házhozszállítás díját. Előzőleg hallottam már ilyen-olyan pletykákat a fával kapcsolatban, de mindez annyira hihetetlen volt számomra, hogy nem figyeltem rá. Nos, hidegzuhanyként ért, hogy nem pletykáról van szó, hanem a kőkemény valóságról. A telepen közölték velem, hogy tűzifa nincs, előrendelést sem vesznek föl, mert az viszont már annyi van, hogy a teljesítése is kérdéses. Értetlenül néztem a pasasra.
– Mi az, hogy nincs? Hogy-hogy? Nincs fája az erdőgazdaságnak? – értetlenkedtem.
– Sajnos nem tudok mást mondani. Talán ősszel érdeklődjön.
– Ősszel? Mit kezdek a frissen kivágott, vizes fával? Azzal nem tudok fűteni!
A kérdésemre, hogy hová tűnt a tűzifa, azt a bizonytalan választ kaptam, hogy a nyaralótulajdonosok fölvásárolták az utolsó darabig, mert attól félnek, hogy télen nem lesz gáz. Nem értettem, hogy a nyaralókat miként lehet fával fűteni, hisz legtöbbjüknek kéménye sincs, de láttam, hogy a pasasnak semmi kedve a további magyarázkodáshoz. Úgy döntöttem, hogy a drágább, de szintén kiváló meleget adó fabrikett lesz a megoldás.
– Sajnos az sincs. Néha kapunk ugyan egy-egy szállítmányt, de azonnal elviszik azt is.
Mit fogok csinálni télen, tűzifa nélkül? Ide jutottunk a 21. században? A dicsőséges rezsicsökkentés idején? (Az más kérdés, hogy a fával fűtők ebből valahogy kimaradtak…) Bevallom, egy pillanatra megijedtem. Aztán eszembe jutott egy nem túl távoli faluban lakó ismerősöm, aki nemrég vett egy nagy telket, amin több, kiszáradt fa is van. Nosza, beraktam a tíz éve nem használt, elektromos láncfűrészemet az Opel Corsába, s elhajtottam kivágni a kiszáradt fákat – az ismerősöm nagy örömére. Fölaprítottam, telepakoltam a Corsa puttonyát, de pár nap múlva még egyet kellett fordulnom, mert hál’ Istennek nem fért bele mind. Így már jobban mutatott a pincém a tavalyról megmaradt néhány mázsa fával együtt. Aztán csináltam még egy fuvart, mert hírét vettem, hogy egy tőlünk 40 kilométerre lévő városban egy fatelepen fabrikett eladását hirdetik. Gyors telefon, majd ismét bepattantam a Corsába, lehajtottam a hátsó üléstámlát, így belefért tíz zsák fabrikett. A zsákok behordása és az autó kitakarítása után megnyugodva néztem körül a pincémben.
De mit tesz az a városunkban lakó, szintén cserépkályhával fűtő polgártársam, akinek se Corsája, se láncfűrésze nincs?
