Római: ki nevet a végén?

Ha egy politikus a hatalom valamennyi eszközének birtokában keresztülviszi az akaratát, abban nincs semmi különös. De ha maga sem tudja, hogy mit akarjon mégis meg tudja őrizni a kezdeményezés lehetőségét, az már valami. Tarlós István római-parti eljárását egyszer még tanítani fogják a Macchiavelli Miklós Politikai Főiskolán.

A főpolgármester már tavaly megneszelte, hogy szívügye, a római-parti mobil gát veszélybe sodorhatja újraválasztásának esélyeit. Túl sok szó esett a terv és a tervező megbízhatatlanságáról, a megalapozó számítások hiányáról, a biztonsági okokból elkerülhetetlen tömeges fairtásról és a tájrombolásról ahhoz, hogy erőből hajtsa végre elhatározását. (Hogy miért kellene egyáltalán a Duna hullámterét tovább szűkíteni, a főváros utolsó természetközeli állapotát őrző partszakaszát felszámolni, a budapestiek kedves szórakozó- és pihenőhelyét lerombolni, azt ne tőlem kérdezzék. Annyi bizonyos, hogy az a hetven hektár vízjárta üdülőterület, ami így beépíthetővé válik, szépen fial majd valakinek.)

Tér és történelem

A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható közös vízióval nem rendelkezünk.

Tarlós nem az az ember, aki belátná tévedését, és visszavonulót fújna. Ezért a szófogadó fővárosi közgyűléssel újra és újra megszavaztat valamit, ami neki szabad kezet ad az építkezéshez, de egyúttal alkalmat talál arra is, hogy a végrehajtást elhalassza. A népszerűtlen döntések felelőssége az arctalan testületet terheli, a pártos indulatok fölé emelkedő főpolgármester pedig, úgymond, kizárólag a szakemberek szavára hallgat. Miféle szakemberekre? Hát vízműszakiakra. Azok közül is azokra, akiket ő bíz meg a szakértéssel. Nem egyéb ez, mint a felelősség képmutató áthárítása, mert hogy egy területet hogyan kell és kell-e egyáltalán megvédeni az árvizektől, az mindig azon múlik, milyen jövőt szánnak neki. Ez pedig színtiszta várospolitikai kérdés, tehát várostervezőknek, környezetvédelmi szakembereknek, de mindenekelőtt a város lakóinak kellene megvitatniuk: üdülőövezet maradjon a Római, vagy lakóparkok épüljenek a fás-ligetes hullámtér helyén? Az ő véleményükre azonban Tarlós István nem kíváncsi.

Azt mégis felismerte, hogy a majdani döntés legitimitását az egyre erősödő civil tiltakozással szemben csak szakszerűsége igazolhatja, ezért ment bele a szakmai látszatvitába. Hát tehet ő arról, hogy a független szakértők (vízépítő, tájépítő, szociológus) által készített alternatív javaslatcsomaggal szemben a fővárosi szavazógép tavaly mégiscsak a vízparti megoldást részesítette előnyben? Idén azonban újabb, immár a főpolgármester által összeállított szakértő testület többsége – a kisebbséget független tudósok alkották – egy új nonszensztervnek szavazott bizalmat. E szerint a gátat tíz méterrel beljebb, az úgynevezett kerítésvonalra tolnák, és a vendéglők, csónakházak helyére terveznek stabil vasbeton falat, tetejébe mobil gátat, mögé szervizutat, a kisajátítandó telkek tulajdonosainak legnagyobb döbbenetére.

Csali

Melyik a nagyobb szégyen: eltakarítani a hajléktalanokat a közterületről vagy ott hagyni őket? Döntse el az olvasó. Segíteni egyik sem segít rajtuk.

A megoldás, amit a közgyűlés nyomban jóváhagyott, alighanem kivihetetlen, Tarlós számára azonban a lehető legkedvezőbb. Nem két legyet, egész légyrajt ütött agyon egy csapásra. Először is, az új változat terveztetésével elhúzhatja az időt a fővárosi főpolgármester-választásig – utána, ha győz, azt csinál, amit akar. A parti gát ellenzőinek szava sem lehet: törődjenek bele, hogy álláspontjuk elvérzett a „nyílt szakmai vitában”. A gátat leghangosabban követelő parti ingatlantulajdonosok zsarolását is lerázta magáról: ha nem tetszik nekik a kisajátítás, ne követelőzzenek. Eközben arcvesztés nélkül lekerült a napirendről a főpolgármester eddigi kedvence, a part széli mobil gát túlontúl kockázatos elképzelése. És ami a legfontosabb: azzal egy csomagban sikerült megszabadulni végre a partvédők által követelt – olcsóbb, biztonságosabb, környezetkímélő – megoldástól is, nevezetesen attól, hogy a védekezést továbbra is az eredeti árvízvédelmi fővonalon oldják meg, a Nánási út–Királyok útja vonalának megerősítésével.

Abból egy szó sem igaz, hogy az utóbbit a szakértő testület elvetette volna. Tagjai egyetértettek abban, hogy a rendelkezésükre bocsátott felületes összehasonlító tanulmány, melynek alapján választaniuk kellett volna a két helyszín között, alkalmatlan a megalapozott állásfoglalásra. Ekkor került elő a nyuszi a cilinderből, mármint a kerítésvonali védekezés kidolgozatlan és ezért megítélhetetlen elgondolása, amit a társaság fele „további tervezésre” sebtében elfogadott, négy ellenzővel és egy különvéleménnyel szemben. Itt tartunk jelenleg.

A főpolgármester, amikor a parti védekezést erőlteti, a hullámtéren élő családok biztonságára hivatkozik, bár ő is tudja, hogy ezzel kapcsolatban a hatóságokat semmiféle kötelezettség nem terheli. Aki a hullámtéren építkezik, az számol a vízjárással, például feltöltésre építi nyaralóját. Lakni ott az építési és árvízvédelmi jog értelmében nem is lehetne. Az érvényes szabályozást megelőzően, tehát jogszerűen épült pár régi ház tulajdonosának kártalanítása pedig a tervezett parti védmű költségének elenyésző töredékébe kerülne.

Hogy akkor mivégre ez az egész cirkusz? Bevallom, nem tudom. Kinek vagy minek a kedvéért kockáztatja Tarlós a csillaghegyi öblözetben élő 55 ezer ember árvízi biztonságát, és miért csúfítaná el a közkedvelt Római-partot? Tényfeltáró újságíró legyen a talpán, aki ezt kideríti.