Sacha Baron Cohen korunk legkiválóbb komikusa és legjelentősebb médiaművésze, akinek a fikció és az átverés peremén billegő vígjátékai rendre a legjobb értelemben vett kulturális botrányt keltik a globális nyilvánosságban. Produkcióit az utóbbi évtizedek folyamán oly mértékű szabadság és kreativitás jellemezte, ami alkotói munkásságát nemcsak nemzedékéből, de a teljes szórakoztatóiparból kiemeli. Az Ali G Indahouse, a Borat, a Brüno és A diktátor című filmje nagyon szórakoztató, ugyanakkor döbbenetes élességű tükröt tart a jelenkor extremitásai és sztereotípiái elé, miközben Cohen képkockáról képkockára űz sportot abból, hogy olyan szellemi erőterek és identitásműhelyek szentséges tabuit sértse meg, amelyekkel senki nem merészel packázni a globális médiatérben. Sacha Baron Cohen többet tesz a gyűlölködő politikai törzsek közti párbeszédért és társadalmi békéért, mint bárki ember fia a nyugati féltekén: filmjeivel azt fejezi ki, hogy a megfellebbezhetetlennek ítélt dogmákat nemcsak szolgaian elismerni vagy dacosan támadni lehet: szabad rajtuk gúnyolódni, és érdemes azokat kiröhögni. Cohen mára civilizációnk legbátrabb és legszabadabb alkotójává vált, filmjeit látva a nézők fellélegezhetnek a mindennapos identitáspolitikai gyűlölködés nyomasztó valóságából, miközben szöget üt fejükbe a zavaró kérdés: ma, amikor az absztrakt erkölcs ítélőszékei a fenti filmek jeleneteinél sokkal csekélyebb botránykeltést is példás büntetéssel sújtanak, Sacha Baron Cohen hogy teheti meg mindezt büntetlenül?
Thea Sharrock rendezésében került idén a Netflix globális kínálatába a Hölgyeké az elsőbbség címmel forgalmazott, kivitelét és tartalmát tekintve egyaránt silány vígjáték, amelynek Sacha Baron Cohen nem pusztán a főszerepét játssza, hanem a két gyártócég egyikének, a Four By Two Filmsnek a tulajdonosa is ő – így bár a film sztoriját és forgatókönyvét Natalie Krinsky, Cinco Paul, Katie Silberman, valamint Eléonore Pourriat írta, az a nézőkben mégis Sacha Baron Cohen új filmjének élményét kelti, ő pedig gyártóként és főszereplőként kétségbevonhatatlan felelősséget vállalt érte. A másfél órás kulturális merénylet alkotói oly mértékig démonizálják a férfi nemet, hogy a Cohen által alakított vállalatvezetőt nem pusztán hímsovinisztaként ábrázolják, hanem az Omen-filmek antikrisztusának, Damiennek a nevével illetik. A történetben a macsó főhőst agyrázkódása egy matriarchálisnak feltüntetett társadalomba repíti, ahol megfordult nemi szerepek tömegével találkozik, és egyebek közt önmaga női változatával is szembesülnie kell – a tanulságok pedig nagyjából annyira érvényesek, mint a Szomszédok szereplőinek zárómondatai.
A film cselekménye három részre osztható: a patriarchátusnak beállított jelenkor gúnyrajzára, a jelenkor gúnyrajzának matriarchátusként bemutatott inverzére és a főhősből megszülető új ember erkölcsi katarzisának ideológiai agitációt képező végkifejletére. A Hölgyeké az elsőbbség mélységesen és fájdalmasan lóg ki Cohen pályájából: eszközei szellemtelenek, kiszámíthatóak, erőltetettek, didaktikusak és politikailag motiváltak. A szatirikus komédiaként kategorizált vígjáték humora nagyjából abban merül ki, hogy hárompercenként egy hímsovinisztának tekintett angol kifejezés gendermása hangzik el vagy tűnik fel: fatherfucker, drama king, Burger Queen – s ezek mindegyike a sziporkázó szellemesség külsőségeinek jegyeit viseli, hogy a néző jól értse: ha kellően progresszív szellemű és felvilágosult, akkor ezeket látva és hallva röhögni kell akarnia.
A Hölgyeké az elsőbbség bármelyik pillanata a Bödörék című hazai vígjátéksorozat színvonalát idézi fel – az alkotók egy disztópiát és egy ellendisztópiát tárnak a nézők elé, amelyekben okulásukra három életesély válik betölthetővé. Egyik lehetőség: a patriarchátusnak feltüntetett társadalomba beilleszkedni nem tudó nő sorsa, hogy a munkahelyi megbeszélésen egyetlen szót se szólhasson, a főnök úr minden ötletét a sajátjaként ismételje meg, az előléptetése pedig legfeljebb akkor merülhessen fel, ha különben az ügyfél más partnercéget keres. Másik lehetőség: a matriarchátusnak feltüntetett társadalomba beilleszkedni nem tudó hím sorsa, hogy galambok fészkeljenek a fején, és amikor madárszarosan hazaér, ott a kanapéról sörért óbégató, fingás közben önfeledten böfögő női rokonok várják. Harmadik lehetőség a bornírt tézis és a nem kevésbé ostoba antitézis állítólagos tanulságainak integrálása nyomán születő szintézis: ha az érdemeihez méltó megbecsülést elnyert női beosztott kedve úgy szolgál, még a főnöke irodájára is igényt tarthat, és természetesen meg is kapja azt, hiszen nem alsóbbrendű, hogy beérje kevesebbel.
A vígjáték gyanánt felkínált identitáspolitikai röpirat igazán leleplező pillanata az utolsó jelenetben érkezik el: a „megjavult”, feminista elvárásoknak végre megfelelő főhős női kollégáját egy ajtó előtt állva maga elé engedné, aki ezt visszautasítja, válaszul Damien elcsügged. „Úgy érzem, sosem fogom tudni jól csinálni” – fogalmazza meg kétségeit és zavarodottságát, amelyre a kolléganő a film tézismondatával válaszol. „Ez kezdésnek jó.” Az idézett mondás az 1984 című regény legmegrendítőbb jelenetére emlékeztet: O’Brien szinte szó szerint ugyanezt mondja Winston Smithnek, amikor a megkínzott Smith már nem akarja tudni, hogy az hány ujját mutatja neki. O’Brien a Szeretetminisztérium 101-es szobájában összetöri Smith pszichéjét, hogy darabjaiból újra összerakja azt, a művelet azonban csak akkor lehet sikeres, ha a megtört emberi építőanyag többé nem biztos semmiben, így a Párt tetszőleges választ ültethet a fejébe arra vonatkozóan, hogy mennyi kettő meg kettő. A feminista kurzus célja a megtévesztésig hasonló: a kritikátlan igazodás kigyötrése. Úgy a legjobb, ha egy hím nem is tudja, hogy az illemtudása épp megtisztelő vagy sértő egy nőnek – majd a feminizmus kulturális komisszárjai eseti elbírálás alapján döntést hoznak arról, hogy megkövetelik vagy megtiltják. Létezhetne-e méltóbb trófea, alkalmasabb Winston Smith, akin a feminizmus O’Brienjei a megtörés és az újraalkotás műveletét demonstrálhatják, mint napjaink legbátrabb, legautonómabb és legtökösebb hímje, Sacha Baron Cohen?
Rebel Wilson színművésznő 2024 márciusában azt állította, hogy a 2016-ban megjelent Agyas és agyatlan című film forgatásán Cohen számára kellemetlen, szexuális jellegű helyzetekbe, többek közt meztelenségre és egy nem kívánt intim jelenetre próbálta kényszeríteni – Cohen határozottan tagadta ezt. A Hölgyeké az elsőbbség forgatása a vádak elhangzása után nyolc hónappal elkezdődött, hogy Cohen a karrierjét fenyegető PR-katasztrófát a feminista kurzus színe előtt előadott és saját cégével legyártott, rituális önkasztrálása révén kerülje el – az így született film Sacha Baron Cohen ünnepélyes fegyverletétele lett a jelenkori feminizmus mindenható dogmái előtt. Tény, hogy erre az ellene zajló metoo-ügy szorította rá, így a személyes brandjének megvédelmezésére vonatkozó kényszere bizonyos értelemben felmenti őt a produkció minőségét illető felelőssége alól, a kulturális precedens azonban többet fejez ki egy hitvány vígjátéknál: azt jelzi, hogy a feminista kurzus a nyilvánosságban bárki köznyilvános személyét bármikor megsemmisítheti, az illető pedig nem számíthat sem törvényes eljárásra, sem ártatlanságának vélelmére, a kommentfalakon a vád és az ítélet közt ugyanis nincs helye bizonyítási eljárásnak, hiszen az sértené azt az alapvető dogmát, amely szerint az áldozatnak mindig igaza van – ha a megvádolt személy menteni akarja a karrierjét, kénytelen nem pusztán a maga nemi szerepét, de alkotói normáit és kulturális referenciáit is a feminista szertartásrendnek megfelelően felszámolni. Woody Allen, Johnny Depp és Louis C. K. pályájának megtörése képezi azokat a precedenseket, amelyek világszerte megkönnyítik a helyes döntés meghozatalát a feminista inkvizíció 101-es szobáiban.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/39. számában jelent meg.
