Úgy tetszik, mintha legfőbb célunk az volna, hogy minél gyorsabban beszéljünk, s nem az, hogy minél értelmesebben. Ezt nem a saját kútfejemből merítettem, és nem is valami kajla guru mondja, aki mély depresszióba zuhant, látván, hogy mivé lett az internet – jó-jó: attól magam sem vagyok vidám –, hanem Henry David Thoreau. Több mint másfél évszázaddal ezelőtt. A Waldenben ír ilyet, amely 1854-ben jelent meg, és amely arról szól, hogy hogyan vonult ki a szerző a társadalomból. Miszerint nem úgy, mint valami hibbant hippi, hogy teszem azt fokozta az LSD-adagját, megnövesztette a haját, színes vackokba öltözött, és onnantól kizárólag az Iron Butterfly együttes lemezeit hallgatta nagyvárosi közparkok finomra nyírt gyepén heverészve. Ezek közül egyik sem állt volna rendelkezésére Thoreau-nak a XIX. század közepén.
Úgyhogy egészen konkrétan vonult ki. Azaz besétált az erdőbe, keresett egy megfelelő helyet a Walden-tó partján, épített oda egy házat fillérekből, a két keze munkájával, és beleköltözött. Kopj le, kedves civilizáció, mondta a civilizációnak, agyő, és a civilizáció mi mást tehetett volna: fülét-farkát behúzva elsunnyogott. Legalábbis néhány évre. A történet vége az lesz, hogy újra egymásra találnak ők ketten, az író és a társadalom – annyira, amennyire –, ám ott még nem tartok. Egyelőre nem a tanulságokkal, inkább a menet közbeni felismerésekkel foglalkozom.
Nagy örömmel teszem ezt. Ez is egyfajta kivonulás. A semminél pont annyival több, hogy jólessen, de ne tegyen kárt bennem. Ha már nincsenek tavak, ráadásul eleve ki van zárva, hogy házat építsek a két kezem munkájával. Nem vagyok rá büszke, de egy kutyaólat vagy egy almásládát sem ütöttem össze soha életemben. (Jut eszembe, szigetek sincsenek, ezt ötven évvel ezelőtt árulta el az Omega együttes, mikor elmegyek, szólt a kisgyerek, majd addig megyek, míg lesz egy kis sziget, ahol boldog leszek stb.)
Egy szó, mint száz: elmélyedni a Walden-tó vizében kiváló lelki-szellemi gyakorlat. Ahelyett, hogy a mindennapok felszínén ringatóznánk hülyén, a temérdek vacak miatt, a minél gyorsabb beszéd hordalékai között, sokkal boldogítóbb bölcsességekkel bíbelődni. Gondolták volna?
Azt is kifejti Thoreau, hogy a világért sem akar szabályokat előírni az erős, határozott természetűeknek, akik tűzön-vízen és poklon át is végigviszik dolgaikat. Azokhoz sem szól, akik épp a dolgok adott állapotából merítenek bátorítást, inspirációt, s ehhez ragaszkodnak szerelmetes, bensőséges lelkesedéssel. Azokhoz sem, akik meg vannak elégedve elfoglaltságukkal. Hanem az elégedetlenek tömegeihez szól, akik hasztalan sóhajtoznak nehéz sorsuk vagy a nehéz idő felett ahelyett, hogy javítanának rajta.
Miközben tudom, hogy az első három kategóriába nem tartozhatom, azt remélem, hogy a negyedikbe sem illeszkedem. (Persze kételyeim is vannak azzal kapcsolatban, hogy a sóhajtozók tömegei fogékonyak-e a fentiekre, és néhány erőteljes igazság hatására hozzálátnak-e önsorsuk javítgatásához.)
Egy barátom mesélte, hogy amikor nemrégiben ő is olvasta a Waldent, utánanézett, mi a helyzet most a tóval. Kiderült: betegre mocskolták műtrágyával és különféle szennyvizekkel. Olybá tűnik, hiába maradnak érvényesek egyes rég megfogalmazott szentenciák, mégiscsak van, amin változtat az idő. Nem előnyére. Ezek szerint tényleg nem marad más, csakis a lassú beszéd. Ahhoz legalább se szög nem kell, se kalapács.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/35. számban? Itt megnézheti!
