Sokszor egy perc néma csend

Nagy szavak. Nagy visszaemlékezések. Nagy szomorúság. Nagy hősök és nagy hőstettek. Nagy drámák, nagy tragédiák. Nagy aljasságok. Nagy szenvedés. Valamennyi érzés erős vonalakkal határozottan megrajzolt, jól felismerhető. A kommunizmus áldozatainak emléknapja is ilyen – helyesen. Keresem magamban a dühöt, a haragot, de nem lelem őket, bennem, bennünk még ezt is elmaszatolta a kádárizmus, helyükre pitiáner, másodkategóriás vígjátékba illő jeleneteket sorakoztatva.

Persze mi nem voltunk a kommunizmus áldozatai. Illetve nem úgy. Mi csupán éltük, megéltük, és csak a szocializmust, ráadásul a magyaros, legvidámabb verziót. Nekünk, most negyvenes, elfelejtett generációnak pedig a gagyi végjáték, a nevetségesbe forduló szétzuhanás jutott. De így is pusztító az örökség. Körbenézek, és mindennap látom. Szomorúvá tesz.

Most jut eszembe, pont erről a szomorúságról, hogy egyszer már írtam erről, csak az még kedves, talán vicces, az alagútból kifelé hangulatban született, derűs eszmefuttatás volt. Arról szólt, hogy miként lehet elmagyarázni a régi időket sosem élt ifjaknak, milyen is volt a mi barakkunk. És a Makk Marci őrsről sztoriztam, amely áltársadalmi egységalakulatban eleinte őrsvezetőként, végül mozgalmi-magatartási okokból kifolyólag krónikásként toltam a néphez, a párthoz, a Népköztársasághoz és a Szovjetunióhoz való hűség szekerét, és mindenféle marhaságot firkálgattam a Makk Marcit és Makk Marcsit ábrázoló matricával egyedivé varázsolt naplóba. És, hogy akadt őrsi szakács is, aki nem tudott főzni, nótafa, akit botfüllel vert meg a sors, zászlós, pedig egyáltalán nem volt zászlónk, mert mindenkinek kellett valami pozíció, amit a rendszer előírt, hogy papíron rendben legyenek a dolgok.

Sőt, most ugrik be, hogy másik írásom is volt már erről, akkor médiaszakos szakkollégistáknak próbáltam egyetlen történetbe gyúrni a Kádár-kort, de előzményeivel és utóhatásaival együtt, ami azért lássuk be, nem kis vállalás. Apró, romantikus patakocska két partján fekvő hegyi faluról meséltem, amelynek vályogházait mindenestül vitte a tavaszi villámár, a település népe meg szomorúan kapirgálta a romokat, egyikük, rendes, jó szándékú, böcsületes magyar ember a lapátjára támaszkodva magyarázta a körébe sereglett televíziós stáboknak, hogy hát évek óta panaszolják a tanácsnak, hogy ki kéne pucolni a vízelvezető árkokat, mindhiába. Értették.

A népirtásra, a tömeges gyilkosságok, deportálások, kegyetlenkedések áldozataira emlékezünk – helyesen. El nem tudom képzelni a szörnyűségeket. Rengeteget olvastam, szakirodalmat, cikkeket, túlélők memoárjait, néztem dokumentum- és mozifilmeket, de csak elborzadni lehet, felfogni képtelenség, hogy a honfi társaink mit műveltek a honfi társainkkal az eszme nevében. Marad hát az újbóli körbenézés; vajon kimúlt végre, elporladt már a szörnyeteg? És nem. Elpusztíthatatlannak tűnik. Álarcot öltött, cinikusan a képedbe vigyorog, cinkosul rád kacsint, jön-megy, intézkedik, velünk él.

Ha nem ad számlát a vízvezeték-szerelő, az is ő. Ha langyos levest, vizes sört hoz a pincér, de nem teszed szóvá, nem küldöd vissza, az is ő. Hogy a közös nem mindannyiunké, hanem senkié, az is ő. Az igazodási kényszer, a hatalomtól való félelem, a hatalom imádata, ez mind-mind ő. A kussolás is ő. A félrenézés. A nem beleszólás is, mert hiszen úgysem változik soha semmi. Hogy a demokrácia úri huncutság, és az egyik ugyanolyan, mint a másik, és amaz is lopni fog, hiszen mindig mindenki lop, az is. Hogy miért álljak ki másokért, bárkiért, amikor értem sem állt ki soha senki, az is. Hogy a hatalom mindent megold, és mi innen alulról úgysem látjuk a dolgokat, az is. Hogy ők értenek hozzá, mi meg nem, az is. Hogy hát nem a legjobb, de lehetne rosszabb is, az is. Hogy mindig az „ezt úgyse lehet megcsinálni” a kezdő gondolat, az is.

Nem haltunk bele, mégis áldozatok vagyunk mind. Talán egyszer túl leszünk rajta. Talán.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!