A jelenlegi tudásunk szerint Szász-Anhaltban valamiféleképpen az AfD fog kormányt alakítani. Ezt sokan – különösen Németországban – a vég kezdetének tartják, hiszen „Hitler szellemi örökösei” (nem kevesen tekintenek így a pártra) most először térhetnek vissza a hatalomba a második világháború után az egyik tartományban. Az AfD persze tagadja, hogy tömeggyilkosságra készülne – a nemzeti büszkeség helyreállításáról és a kulturális identitás védelméről beszél. Ha pedig kormányra kerül, nyilván elkezdődik a kultúrharc: a kicsit is barnább emberek vegzálása, a tankönyvek átírása, a szivárványos zászlók elleni szélmalomharc. Láttuk itthon, láttuk Amerikában – ez elkerülhetetlen.
A szélsőjobbnak (nincs jobb szó rá, de keressük) ugyanis ennyi üzenete, ennyi árucikke van: rasszizmus, homofóbia és a putyini toxikus maszkulinitás imádata. Őszintén nem tudom, hogy az AfD vezetői elhiszik-e, hogy a kultúrharc megoldja Németország problémáit; ahogy nem tudtam, hogy a Fidesz vezetése elhiszi-e azt a sok blődlit, amit hirdet. Kívülállóként teljesen egyértelmű, hogy akárhány kicsit barnább bőrű egyént is kergetnek el Németországból, és akárhány tankönyvből irtják is ki a holokauszt emlékét, az nem fog sem újabb exportpiacokat teremteni a robbanómotoros autóknak, az nem fogja sem átalakítani a német iparszerkezetet, sem javítani a startupok szabályozási környezetén vagy modernizálni az informatikai infrastruktúrát. És még sorolhatnám Németország valós problémáit, amelyekre az AfD nem is kínál megoldást. A forradalmakat azonban nem az ilyen nehezen elmagyarázható dolgok érdeklik, hanem az elemi frusztráció. De mi okozza ma Európában a frusztrációt, milyen „elit” ellen folyik a lázadás?
A jóléti társadalomban ugyan a fogyasztás nagyjából nivellálódott, de kialakult egy olyan politikai-gazdasági-tudományos elit, amelyik véleménymonopóliumot élvezett. Ők voltak az úgynevezett kartellpártok (szociál- és kereszténydemokraták) politikusai, a nagyvállalatok vezetői, az egyetemi oktatók és vezető újságírók stb. Ez az elit nagyjából meritokratikusan működött, a tudás, szakértelem tekintélyén alapult; persze ezt többen vitatják. Ha valaki elég jó egyetemre járt, és elég jó eredményt ért el, bármilyen társadalmi háttérrel bekerülhetett. A lázadás ellenük a szélbalról indult, ahol a „privilegizált fehér férfiak” uralmát akarták volna megdönteni. De az egy marginális értelmiségi mozgalom maradt volna, ami nem lép ki az egyetemek zárt világából, ha nincs az internet. A közösségi média azonban egy csapásra lerombolta a véleménymonopóliumot, megszüntette a tekintélyeket. Ezzel a formális (jogi) és a gazdasági után az informális (szellemi) privilégiumok is eltűntek. A hírfolyamban a vélemények egyenrangúvá váltak. A frusztráció viszont egyre nőtt, hiszen volt gazdasági válság, járvány, infláció, a szakértői elit pedig meg akarta mondani, hogy mit csináljunk. Hiszen ez volt a rend mindeddig – ők megmondták, mert erről szólt a privilégiuma, a többiek meg elfogadták. (Ahogy korábban évszázadokon keresztül elfogadták a jobbágyok is, hogy az a világ természetes állapota, hogy vannak urak és szolgák.)
Csakhogy ez most már nem megy, jobban mondva csak a társadalom egyik fele fogadja el ezt az tekintélyt. A másik fele meg úgy érzi, hogy valaki, aki nála jobban él, de semmivel sem ér többet, meg akarja neki mondani, hogy mit tegyen, hogyan gondolkodjon. Meg van győződve, hogy minden, amit a szakértői elit mond, annak az ellenkezője igaz – legyen szó klímaváltozásról, orvostudományról, közgazdaságtanról, az oroszokról, a nácikról, a Föld görbületéről. Bár azok, akik közülük (illetve az ideológusaik közül) valamelyest jártasak a történelemben, ezt bizonnyal hevesen elleneznék – hiszen konzervatívnak mondják magukat –, valójában a mozgalmuk teljes mértékben beleilleszkedik az európai történelem forradalmainak folyamatába. A jogi és gazdasági után a szellemi-műveltségi privilégiumokat is le akarják bontani. Véleménydemokráciát, ízlésdemokráciát akarnak teremteni, ahol az „egyszerű emberek” ízlése, véleménye, akarata, dönt. Azoké, akiknek semmi más büszkeségük nincs, mint a veleszületett tulajdonságaik, így szívesen gyűlölnek mindenkit, aki nem olyan, mint ők.
Jól látszik ez ott, ahol győzedelmeskedtek: emlékezzünk Orbánék keresztes hadjárataira az egyetemek ellen, arra, ahogy Trump megszüntette az oktatási minisztériumot, ketrecharcosokkal ünnepelte az ország 250. születésnapját, és egy oltástagadót tett meg egészségügyi miniszternek. (A következmények világosak: az Egyesült Államokban, ahol az erős polarizáció miatt ez könnyen mérhető, már látszik, hogy az erősen konzervatív népesség egészségi állapota rosszabb, és korábban hal meg, mint az erősen liberálisok, amit egyértelműen az orvostudomány iránti növekvő bizalmatlansággal magyaráznak.)
Hová vezethet ez? A közvetlen következmények egyértelműek: a demokrácia ázsiója csökken, sőt összeomlóban van. Míg 1990-ban úgy tűnhetett, hogy a liberális demokrácia és a jó kormányzás kéz a kézben járnak, garantálják a társadalmi stabilitást és a magas életszínvonalat, ez a képlet mára hamisnak bizonyult. Az elit tekintélyének összeomlásával az egy ember egy szavazat alapon működő demokrácia rendszerszerűen juttat vezetői székekbe alkalmatlan embereket, a valós problémák helyett kultúrharcos hőbörgésekkel kampányoló pártokat, illetve hoz irracionális, ön- és közveszélyes döntéseket. A polarizálódó, széteső társadalmak az építkezés helyett ideológiai vitákba bocsátkoznak. Globális szinten pedig a jó kormányzás és az egy ember egy szavazat alapú demokratikus berendezkedés immár nem összekapcsolódik, hanem lassan egymást kizáró fogalmak lesznek.
Két német egy hazában: a berlini fal újraépül – vagy végig ott állt?
A Szövetségi Köztársaság megvédéséhez a centrális erőknek mostantól igenis válaszolniuk kell az AfD által feltett kérdésekre: a multikulturalizmus, a bevándorlás, a teokratikus-iszlamista kihívás és a csődöt mondó kulturális relativizmus égető kérdéseire.
A Nyugat válaszúthoz érkezett. Képes-e leverni a forradalmat, vagy valami jót/értelmeset/hasznosat kitermelni belőle? Képes-e ismét összeegyeztetni az egy ember egy szavazat elven működő demokráciát a racionális, távlatos kormányzással? Vagy kénytelen lesz tanítóból tanulóvá válni, és fájdalmasan, elveinek feladásával adaptálni a másutt működőképesnek bizonyuló rendszereket? Ilyen szempontból a mai Magyarország fontos kísérleti terep, hiszen mi vagyunk az egyetlen ország, ahol demokratikus úton sikerült megdönteni a sutyerákok forradalmának emblematikus kormányát. Ha a magyar kormány sikeres lesz, és képes lesz a demokratikus legitimációt fenntartani, mellette még jól is kormányozni, az reményt adhat az egész Nyugatnak.
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
