Minek foglalkozik az ellenzék folyamatosan jogállami kérdésekkel, amikor láthatóan a választókat hidegen hagyja alkotmányos kultúránk hanyatlása és a Freedom House éves jelentése? Ez a kérdés fogalmazódik meg egyre többször még a Fidesz hatalmát korlátozni akarók körében is. Meg kellene érteni, hogy mit kíván a magyar nemzet! Most nem polgári szabadságjogokat. Le kellene szállnia az ellenzéknek a magas lóról, le kellene sétálnia a belpesti házak felső emeleteiről a magyar ugarra! Az ellenzéknek végre a magyar emberekhez kellene szólnia! – mondják, különösen a 60 százalékos Fidesz-szimpátiaindexet látva.
De hát nem ez a hozzáállás nézi le leginkább „a” magyar embereket? És nem ez a gondolkodás helyezi épp központba a hatalom kérdését? Hiszen a tartalmat másodlagos jelentőségűnek tartja, és csak arra összpontosít, hogy az ellenzék „sikeres” legyen, és kormányra kerüljön.
Elharapózik az az aggasztó jelenség, hogy az állampárt népszerűségéhez igazítjuk politikai értékítéletünket. A Fidesz elkötelezett szavazóinak körében érthető, de az ellenzéki (vagy nem fideszes) szavazók között megdöbbentő, ha érvként kerül elő egy-egy erkölcsi dilemmában a kormányzó erő népszerűsége. Az aljasságot nem legitimálja a szimpátiaindex, az ellenzék előtt nem lehet cél aljasságban felzárkózni a Fideszhez. A békát lassú tűzön főzik meg, hogy fel ne tűnjön neki, mi is zajlik körülötte. Az üstben ülve nem lehet megfordítani a folyamatot! Amíg szükség- vagy törvényszerűnek ítéljük demokráciánk romlását, és nem tételezzük fel azt, hogy van reális másik út, addig fövünk a lassacskán felforró vizünkben tovább.
Mi kellene ahhoz, hogy ezt a folyamatot megfordítsuk vagy megállítsuk? Sokan erre a kérdésre csak annyit válaszolnak, hogy ha Orbán Viktor elvonulna egy remetelakba, hipp-hopp, minden helyreállna. Téli búnk tavaszra váltana. Váncsa István a Magyar Hangnak adott interjújában nyilatkozta azt, hogy Orbán Viktor nélkül kártyavárként dőlne össze a rendszer.
Én is úgy látom, hogy a Fidesz jelenlegi, már-már pártállamot idéző hatalma Orbán nélkül fenntarthatatlan, de jogállamunk romlása nem a pártpolitika kérdése. Egy politikus ámokfutása nem ad elégséges magyarázatot arra, hogy egy szabad ország önként sétál vissza a múltba. Hogy ez az ország önként bontja le azt, vagy hagyja lebontani, amit elei felépítettek. Nemcsak Orbán Viktor a felelős azért, hogy milyen országban élünk, hogy milyen a közéletünk, hogy hová süllyed demokráciánk, hanem mi magunk. Mi vagyunk azok, akik eltűrjük a jogállam lebontását, akik nem tudjuk megvédeni az alkotmányos kultúránkat.
Ezer év alatt kőről kőre gyönyörűen épült a magyar közgondolkodásban a személyi hatalom helyett a törvény tekintélye, amely az egyedi Szent Korona-tiszteletünkben is testet öltött. Erős gyökerei és hagyománya van történelmünkben annak a gondolatnak, hogy a hatalom nem a király játékszere, annak a nép is a része, és célja messze több aktuális birtoklója személyes céljainál. De nem őriztük meg alkotmányos kultúránkat, sokkal hamarabb elkezdtük a szobordöntést, mint Amerikában a „black lives matter” mozgalom. Csak mi fejben. Nem tudtunk vagy nem mertünk eszményeinkhez olyan hűséggel ragaszkodni, hogy azok nemzeti minimummá váljanak. A kizárólagos pártérdeknek végre a háttérbe kell szorulnia. Talán még nem késő. Még tart a kegyelmi idő.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
