Már megint az a fránya nyelvtan, az a faramuci bölcsészkedés, azok a nyavalyás szimbolikus dolgok (de csak prológusként, fontosabb gondjaink is akadnak). A „hazaáruló” egy szó, és erre bizony kénytelen felhívni a figyelmet a pohos nemzettestet védelmező, igazszívű kismagyar lelki szegények verbális abúzusát felkorbácsoló fasisztoid üvöltözőiskola, nehogy aztán le se tudják írni, micsoda is az a hazátlan ügynök (lásd még: magyar állampolgár), aki nem nyalja tisztára a kizárólagosan turulmagyar maffia salakos valagát.
Engedjük el nagyvonalúan (mert megszoktuk), hogy a haza elárulója immár egyet jelent az állampártot elárulóval, mely árulás mezei kritika képében is épp elég a vádhoz és ítélethez. A haszontalan és mégoly unalmas elemezgetést félredobva, íme a lényeg: drága elvtársak, keressük az elmúlt tizenöt évben megnyomorítottak azon rétegét, amelyik hajlandó ingyen és bérmentve, hozott gyűlölettel, csordába verődve megalázni és tönkretenni bárkit, aki nem süvölt vele együtt! Érdekből vagy számításból, mellékes, ha mellénk áll; a saját anyanyelvén írni majd időközben megtanítjuk.
Túl a Harcosok Klubja (édes Istenem) félreérthetetlenül goebbelsi retorikáján – na meg az ízlést, tehetséget vagy akár csak orvosilag normálisnak ítélhető idegállapotot lézershow-val, ukránellenes uszítással és puszta hangerővel helyettesítő, síkhülye hergelésen –, álljunk meg egy szóra: ez az egész érzékelhetően komikus. Lássuk be: egyes pillanataiban rohadt vicces, igaz, abból a háton hidegfutkosós fajtából (vö. cringe) – de tagadhatatlan, hogy közben végtelenül, mellkasszorítóan nyomasztó is.
Támad a Facebook-hadsereg
Az algoritmusokat is megrángathatják a Fidesz „digitális harcosai”: ezer Marika néni jóval hatékonyabb lehet egy megafonos beszélő fejnél.
Elsősorban azért, mert ténylegesen nincs határa a gátlástalanságnak, a gyűlöletkeltésnek, a morálisan selejtes közszereplők hatalomféltő rikoltozásának. Másodsorban a tény miatt, miszerint a nyilvánvalóan célzatosan összeválogatott, Budapestre buszoztatott, ránézésre rosszindulatban és szolgalelkűségben dagonyázó közönség még mindig vevő az egyre egyértelműbben egy diktátort éltető, a szabadságjogok – és más emberek – eltiprását propagáló, agresszorokkal, bully-kkal és félkegyelmű szerencsevadászokkal erősített utálkozásműsorra.
Harmadszor pedig egy olyan okból, ami első pillantásra épphogy felszabadító lenne, ám jobban belegondolva egyáltalán nem az. Nevezetesen: amikor elkezdtem nézni ezt a förmedvényt, az elemi megrökönyödésen túl valami különös megnyugvást is tapasztaltam – na nem azért, amiért a wishful thinking bajnokai legyintgetnek (ez semmi, úgyse lesz hatása, harmatgyenge rugdalózás, és a többi), hanem azért, mert azon kaptam magam: lehetne iszonyúbb. Én már kinéztem az állampárt ideológusaiból és kreatívjaiból, hogy ennél is durvábbakat fogok hallani. Kitoloncolásról, fizikai agresszióról, effektív akasztásról, mindenről és bármiről. Call me paranoid.
Aggasztó, ha az egyszeri polgár úgy érzi, lassan ez a minden és bármi is benne van a pakliban, és bár látszólag messze vagyunk a huxittól meg efféléktől, teljes bizonyossággal már szinte semmire nem mondhatjuk, hogy „azt azért úgyse merik”. Egyfelől, mert könyörgöm, tanuljunk a Mephistóból és sokszáz, sokezer más remekműből, amelyek éppen ennek veszélyeit boncolgatják; másfelől, mert ugyanezt mondtuk a választási rendszer kisiklatása előtt, a demokratikus intézmények felszámolása előtt, a migránsellenes hazugságkampányok előtt, az oktatás és az egészségügy lerohasztása előtt, a rettenetes központi alaptanterv előtt, a média kisajátítása előtt, a magánnyugdíjpénztár és a trafikmutyi előtt, a CEU és a tao előtt, a kata és az alapítványi egyetemek előtt, a KESMA előtt, a független kultúra beszántása előtt, a gyülekezési törvény előtt, mindig, mindig ugyanezt mondtuk. Aztán ezek szépen megtörténtek, és újra meg újra új szinten szoktuk meg, mi a „normális” ebben az országban. Indítványozom a legyintgetés abbahagyását.
„Nem azért nem mennek jól a dolgok, mert kevés a harcos, hanem mert túl drága a kenyér”
Somogyi Zoltán politikai elemző szerint a Harcosok Klubja néven futó új kampányeszköz nem más, mint Orbán Viktor beismerése. Nagy Attila Tibor úgy látja, a jelenség tovább mélyíti a megosztottságot.
Nem csodálkozom rajta, sőt, minden eddiginél inkább megértem, ha valaki az emigrációt fontolgatja. Amennyiben az illető komolyan gondolja, persze vádak sokaságával kell szembenéznie: feladja, elmenekül, nem eléggé hazafi, beáldozza és egy korrupt hatalom erőszakos vezetői lába elé fekteti az álmait, az életét. Csakhogy kérem, diktatúrában élni ugyanennyire megalkuvó, önfeladó és szomorú döntés, ugyanúgy lemondás arról, ahogyan élhetnénk, amire képesek lehetnénk, amennyit és ahogyan teljesíthetnénk. Nincs tehát igazán jó válasz, és nem is lesz, hacsak nincs rendszerváltás – az pedig a Tisza erősödése és a hatalom brutális putyinizálódása okán egyszerre tűnik egyre esélyesebbnek és egyre esélytelenebbnek. Érdekes helyzet ez is.
Mindenesetre rögzíthetjük a tényeket: a magyar kormány már nem csupán azonosítja magát a nemzettel (amihez természetesen sem gazdasági, sem kulturális alapon nincs semmi, de semmi joga), nemcsak megdicséri az ellenzékieket nyílt utcán köpdöső, náci futóbolondokat, nemcsak könyveket fóliáz és demonstrációkat tilt be, hanem ugyebár honvédőnek próbálja nevelni a saját polgárait – a saját polgárai ellen. Egyelőre a közösségi médiában, aztán ki tudja, hol. A derék nagyurak még a „szabadságharcos” szót is használják, ehhez is rendelkeznek pofával a 15 év rémuralmuk után.
A kirekesztő, cinikus, arrogáns, mindannyiunk forintjaiból felhizlalt, nem csupán elvi, de konkrét tárgyi, vagyoni, történelmi, személyes és – igen, mondjuk ki – emberéletekben mérhető károkat okozó gazemberek önkéntes védelmezése lenne a szabadságharc? A „kérdezz, amíg még kérdezhetsz” mondat lenne az óvandó szabadság?
Fájdalommal tudatom, furcsa megkönnyebbülésem, amiért nem fizikai erőszakra bujtogattak a fasisztoid cirkuszukban, egy csapásra semmivé foszlik, amikor rádöbbenek: egyáltalán nem látom magam előtt a képet, ahogy a miniszterelnök átadja a hatalmat, beül az ellenzéki padsorokba, nyakkendőjét igazgatva interpellálgat, ellenzéki mozgalmat szervez. Nem érzem reálisnak, hogy a választás éjszakáján kiáll a hívei elé a Bálnában, és azt mondja: „Most vesztettünk, legközelebb majd jobban csináljuk.” Túlvan ő már ezen. Szűk és tágabb köre is túlvan rajta, ki-ki a maga erkölcsi rothadása, hübrisze vagy épp jól felfogott gazdasági érdekei miatt, esetleg azért, mert nem kíván börtönbe vonulni.
Dúró Dóra fényt derített Chuck Palahniuk legsúlyosabb bűneire!
Nem kell ahhoz irodalomtörténésznek vagy filmkritikusnak lenni, hogy valaki megértse: a Harcosok klubja egy szatíra a lázadás kisiklásáról, amely nem megjavítja, sokkal inkább porig rombolja, tovább emberteleníti a rendszert.
A hátralévő egy évben tehát az a kérdés, miféle újabb mélységekbe süllyedhet a szavakon túllépő, az elhallgattatástól lépésről lépésre tovább merészkedő maffia, és meddig tűrjük mindezt, meddig gondoljuk, hogy „túléljük, csak várjunk még egy kicsit”. A fentiek értelmében nagyon félek, hogy – a hatalom oldaláról, nem az ellenzékéről – előbb lesz itt polgárháború, nemzetek közötti háború, de akár épp kapóra jövő terrortámadás vagy spontán deportáció is, mint az állampárt számára kedvezőtlen választási eredmény – ebből fakadóan választás sem feltétlenül lesz, ha szerintük nem lehet. És egy olyan országban, amelynek széles tömegeit történelmileg oroszellenes EU-polgárból seperc alatt oroszpártivá lehetett nevelni, az ilyesmi megindoklásához mindig lesz elég tinta a plakátnyomtatókban, elég csinovnyik a tévékben, elég Kőszegi Ákos a mikrofon mögött.
Az értelmiség, a szerveződni, artikuláltan gondolkodni és fogalmazni képes polgári társadalom aggódva figyel, tüntet, petíciókat ír, jogi folyamatokat kezdeményez, az unióhoz fordul, helyben keres szövetségeseket, igyekszik letörölgetni a hatalomnak az arcába röhögés után maradt nyálcseppjeit. A fociultrák, a törő-zúzó verőlegények, a mások megalázásán, kisemmizésén előszeretettel élvezkedők, a sértett helyezkedők, a romlottságukban felhergeltek jellemzően a túloldalon őrjöngenek. Középen ücsörögnek a fejleszegők, az eltávolodók, a kivárók, a könnyed „nem politizálok”-kal viszlátot biccentők. Állnak itt ezek a frontok, a történelem azonban nem áll, sőt, komoly sebességre kapcsolt. Tőlem igazán távol áll bármiféle harc, sosem szeretnék ilyesfajta klubok tagja lenni – de félve jegyzem meg, az önvédelem egészen más tészta. És ismét rögzítsük a rögzítendőt: még sosem jártunk ilyen közel ahhoz, hogy annak tényállása valósággá váljon.
