Ma reggel igen gondolatébresztő Koffeinnel nyitottunk, Várkonyi Tibor jóvoltából. A kávé is hatott, továbbgondoltam néhány gondolatát, hadd legyen gondolatfüzér.
Hogy elszigeteltnek, magányosnak érzi magát a magyar nép sok millió fia, ez tény. Az is biztos, hogy ez pusztító hatású a nemzeti fejlődésre.
A pusztító hatás következménye a pusztulás. Plasztikusan meglátszik ez édes magyar anyanyelvünkön, amely egyre rohamosabban veszíti el eredeti, semmivel össze nem hasonlítható jellegét. Az utcán lépten-nyomon torz szövegekbe ütközünk, a sajtóban a fiatal nemzedék – egyetemet végzett! – képviselői ontják a magyartalan, stílustalan, elemi hibáktól hemzsegő textusokat. Most csak egyet citálok: futballsztárunk nevét helyesen mély hangrendben kell ragozni: Dominikot, Dominikkal, Dominiknak stb. – Ugyan kinek jutna eszébe, hogy lombikkel, jobbiket, Mozambikbe stb.? Szomorúan állapíthatjuk meg: nem is érzik a magyar nyelvet, amelynek egyik különleges alapadottsága a hangrendi illeszkedés.
Gondolkodásunk zsigerből szárazföldi, ez a tengerélmény hiánya. Jót nevetünk a székely viccen, miszerint „bátyám, messze van még Kolozsvár? Légvonalban nyolc kilométer, de én tudok egy rövidebb utat az erdőn keresztül.” Számos régi országutunk áll hosszú-hosszú nyílegyenes szakaszokból. A tengeri népeknek évszázados tapasztalatuk, hogy például Angliából Amerikába másik úton kell hajózni oda, mint vissza. Gondolkodásukban is megszokták, hogy a felszín folyamatosan változik, egyik pontja sem állandó, hogy különbség van az egyik tenger meg a másik, a tenger meg az óceán viselkedése között. Mi kényelmesen poroszkálunk a síkvidéki egyformaságban, és azt hisszük, a tenger is olyan, mint az alföld.
Szigetlakók vagyunk
Földrajzi, történelmi, nyelvi, kulturális, geopolitikai, külpolitikai, ideológiai, szociálpszichológiai és társadalompolitikai szempontból hajlamosak vagyunk elszigeteltként gondolni magunkra. Ez az, amit mindig kihasznál a politika.
„Trianon traumája a »kis nemzetek« sorába lökte a magyarokat”, írja Várkonyi Tibor. Igen, és egyedi problémánk, hogy képtelenek vagyunk tudomásul venni, nem a kisnemzeti lét a baj, hanem a tévképzet, hogy »nagy nemzet voltunk«. Ezt a tévképzetet ápolja gonosz tudatossággal az Orbán-rezsim, ezért készülnek olyan kulturális szörnyszülemények, mint az Aranybulla vagy Rákay Philip Petőfi-filmje, újabban a tatárjárásról bütykölt marhaság, és jön majd a Mohács-film is, persze a szokott slampossággal, megkésve.
Kis nemzet lehetnénk minden görcs nélkül, amint a Magyar Szent Korona alattvalói tökéletes harmóniában tudtak élni egymással egészen addig, amíg hajlandók voltak egymás nyelvét egyenértékűnek tekinteni: megtanulták, beszélték, nem gondolták egyiket alávalóbbnak a másiknál. Ha tömegesen hajlandóak volnánk közösséget érezni a velünk évszázadok óta közös sorsban osztozó románsággal, szlováksággal, cigánysággal stb., elfogadni, megérteni a nyelvüket, gondolkodásukat, máris könnyebb volna...
Várkonyi Tibor is kárhoztatja a mérgező tévképzetet, hogy „egyedül vagyunk”. Ezzel a címmel volt újság a Horthy-korszakban, mégpedig szélsőjobbos orientációval, ámde írt bele számos időtálló nagyság is, például Illyés Gyula.
Hogy miért tévképzet az „egyedül vagyunk”? Mert nem vagyunk egyedül – csak ha akarjuk. Országunk tagja egy sor jelentős, tekintélyes nemzetközi szervezetnek. Turisták hada jár hozzánk nyaralni, sőt minden évszakban. Művészeink, tudósaink – ha megérdemlik – általános tiszteletet kapnak, tárt karokkal fogadják őket öt kontinensen.
Ha egyedül vagyunk, azt csak magunknak köszönhetjük. Nem kell Robinsonnak lennünk, irány a nagy világ, jóindulatúan fogadnak minket, ha mi is úgy állunk hozzájuk. Akkor válnak ellenséggé, ha azokká tesszük őket.
