Mária rémálmaiból riadt fel az éjszaka közepén, gyötrődött még egy ideig ágyában. De csak nem bírt visszaaludni, nagy a nyomás, meg hát nem úgy van ez már, mint régen. A kora hajnalok egyre kegyetlenebbek, az élet súlya ezekben az órákban a legnagyobb. Némaság honolt, varjú sem szólt, senki nem törte meg nagy magánya csendjét.
Felkelt, megfésülködött, kis smink, de most csak éppenhogy, úgyis sötét van még. Útnak indult gyorsan a munkahelyére, az Andrássy útra, végigsuhant az üres Vérmező mellett, csend mindenütt, néma tartomány. A Mária megjelenésétől fejét riadtan felkapó őr köszöntését nem fogadta, egyenesen a pincébe sietett. Gondolkodnia kell, és ez itt megy a legjobban. Egy szürke fiókból Péter Gábor képét húzta elő, s furcsa érzés töltötte el szívét. Milyen szép arc, peckes magyar bajusz! Melegség futotta át, nem érzett ilyet évek óta, de azt sem gondolta volna, hogy épp ez a kép vált ki majd belőle ilyen érzelmeket. Majdnem szerelem volt.
Hirtelen ötlettől vezérelve tárcsázta Tamást, korán van még, de kit érdekel, magához rendelte. – Nem kell jegyet válts, mondd, hogy hozzám jössz, itt leszek lent, tudod, hogy hol!
Tamás sejtette, hogy fontos az ügy, gyorsan átért Budáról. Autóját lazán a járdán hagyta, loholt le a lépcsőn Máriához. Mélyen egymás szemébe néztek, aztán Tamás szólalt meg először: – Apa miatt hívtál? Amiatt, amit régen mondott?
– Dehogy – ripakodott rá Mária –, kit érdekel a múlt! (A képet közben visszacsúsztatta a fiókba, Tamás ezt még úgysem értené, gondolta.) A fiam valami Pintér Béla-darabot nézett a hétvégén, azóta nem szól hozzám, úgyhogy neked kell intézkedned. Nézd, mit kaptam a Magyar Hangtól: „Kérem, hogy küldjék meg részemre a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által a Puskás Múzeum létrehozására kapott költségvetési támogatások kapcsán keletkezett szerződéseket, megbízásokat, számlákat, kifizetéseket, magyarán a teljes elszámolást a felmerült költségekről.” Az anyjuk valagát!
– Ne aggódj, Mária, ha szólíthatlak így, a te módszereiddel dolgozunk majd. Most mi íratunk cikket a „Magyar Nemzetbe”, de olyat, hogy összecsinálják magukat. Tudod, hogy tőled mindenki retteg. Az lesz a cím, hogy Schmidt Mária ante portas!
– Hülyegyerek, nincs valami jobb szöveged erre? Most valami más kell, mindegy, tudtam, hogy ezt is nekem kell kitalálnom. Míg vártalak, kutakodtam itt a régi szép emlékek között, megvan a terv. Tudod te, kik ezek? Nyilván tudod, ez a szakmád. Imperialista érdekeket szolgáló árulók. Sőt, kémek. Na most, írtam gyorsan egy beadványt, majd kijavítgatjátok, hogy rendben legyen, de ez a lényege: „Miután közismert, hogy a lap működését külföldről is finanszírozzák, felvetődik a kérdés, nem aggályos-e hazánk szuverenitása szempontjából, ha egy közfeladatot ellátó szerv működésére vonatkozó adathalmaz, amely információt nyújt a magyar állam működéséről is, egy külföldről pénzelt, külföldi érdekeket érvényesítő sajtótermékhez kerül. Az adatok ugyanis végső soron nagy valószínűséggel külföldi szervezetek kezébe kerülnek.” Na, eddig jó, ugye? Itt van a te ítéleted is, megírtam, figyelj: „A hivatal már többször szót emelt az ellen, hogy a külföldről finanszírozott politikai nyomásgyakorló szervezetek, így médiumok is, a magyar államtól és annak szerveitől nagy mennyiségű adatot nyernek ki, amelyet ellenőrizhetetlen külföldi adatbázisokba töltenek fel. A hivatal elnöke szerint ezáltal az adatigénylések nem a magyar állampolgárok tájékoztatását, hanem idegen hatalmak érdekeit szolgálják.”
– Tetszik, Mária, köszönöm, hogy segíthetek. Megyünk tovább az úton.
Közben odakint világos lett, az utcán emberek gyülekeztek, hogy nyitás után körbenézzenek az épületben. Mit sem sejtenek ők arról, milyen fontos dolgok történtek kicsivel korábban odalent a mélyben.
(A történet részben a képzelet szüleménye, de az idézőjelben szereplő szöveget valóban lapunk küldte nevezett intézménynek és a beadványból idézett szavak is valóban megjelentek a Magyar Nemzet nevét viselő lapban. A várt adatokat természetesen semmilyen külföldi szervezetnek nem akartuk átadni, hanem a hatalom fő ellenségeivel tervezzük megosztani: a gondolkodó olvasóval. Magyarázkodni felesleges, utóbbiak nyilván pontosan tisztában vannak enélkül is a helyzet abszurditásával. A többiek meg úgysem értenék.)
