Kommentsűrűségűvé gyúrva a történéseket: a kereszténydemokrata Magyarország futószalagon teszi utcára a családokat, miközben a kereszténydemokrata kormány üldözi és bünteti a hajléktalanságot.
Amúgy nyugodtan érezzük magunkat rosszul mindannyian, újságírók, politikusok, de teljesen értelmetlen mindenkit felsorolni, szóval mi, társadalom, hogy április 30-a óta 1355 kilakoltatás történt, vagyis napi tizenkettő, s nem figyelünk oda eléggé a tragédiára.
Súlyos videó: a rendőrök karjaiban esett össze a kilakoltatott nő
Hárommillió forintos kölcsönt vett fel, tartozása ma már 13 millióra rúg.
Elmesélek egy történetet. Hogy mit jelent hajléktalannak lenni, és hogy milyen könnyű fedél nélkül maradni. Szomorú lesz, talán megrázó is, nekem az volt, az egyetlen interjú, aminek a végén elsírtam magam, és végül ott hüppögtünk a diktafon két oldalán ücsörögve.
Volt egyszer egy Flaszter című utcalap. Azért hívták utcalapnak, mert hajléktalanok árulták, enynyiben hasonlított a Fedél Nélkülre, de a Skóciából importált ötlet legfontosabb része a háttérmunka volt, a hajléktalanokkal való foglalkozás, a segíteni próbálás. Itt dolgoztam én is ifjú újságíróként, s kaptam a feladatot, hogy szociológiai kutatási célra készítsek mélyinterjúkat a lapárusokkal
Tanulságos beszélgetések voltak. Hajléktalanjaink (elnézést a kifejezésért, akkoriban így mondtuk, de szeretetből) között akadtak szép számmal, akiket még a rendszerváltás utáni, a munkásszállókat szinte nyomtalanul elsöprő gazdasági összeomlás sodort az utcára, de voltak olyanok is, akik tényleg önként és tényleg dalolva választották a társadalmon kívüli életet. Az önmarcangoló vallomások leggyakrabban így kezdődtek: „Otthon voltam munka nélkül, megittunk néhány sört a haverokkal. Mit csináltam volna egész nap?”
Egy este ott ült előttem a szolid, csöndes, visszafogott, törékeny asszony, aki mindig ügyelt rá, hogy tiszta legyen a ruhája, de az arcáról már nem tudta eltüntetni az alkoholba menekített súlyos éveket. Eleinte csak egy-két szóval válaszolgatott, a sokadik hosszú csöndbe belefáradva épp feladni készültem, amikor befőttesgumival restaurált szemüvegét hirtelen a szanaszét tört, rövid, őszes-festett vöröses hajába tolta, és nagyot sóhajtva elém öntötte az életét:
Megint a pénz
Ha körülnézünk a világban, mindenütt találunk hajléktalanokat. Azonban az ember lesüllyedését nem mindig a saját hibája okozza.
„Az egyetem vége felé ismerkedtünk össze. Építésznek tanult, én meg, hát nevezzük informatikának, ma így mondanánk. Szerettük egymást, együtt hagytuk magunk mögött a diákéveket, együtt léptünk ki az életbe, s mivel épp akkor indult a paksi erőmű építése, együtt döntöttük el, hogy, mert pályakezdő mérnököket is kerestek, odaszerződünk. Ő a tervezésre, én meg nagygépes programozóként. És nagyon jó volt. Izgalmas. És fiatalok voltunk, jól kerestünk, kétszobás, összkomfortos új lakást kaptunk, miénk volt a jelen, a jövőről nem is beszélve. Boldog évek voltak.
Felépült az erőmű, futott a szekér, előléptetések, a gyerekeket terveztük, hármat legalább, amikor azon az átkozott pénteken hazament osztálytalálkozóra. Nem tudni, mi történt, soha nem derült ki, de vasárnap elég betegen jött vissza, éjszaka többször rosszul lett. Reggel kihívtam a mentőt, mert már alig volt magánál. Délutánra kómába esett. Az orvosok csak nézték értetlenül, én meg bejártam hozzá hetekig munka után, ültem az ágya mellett, eleinte végigzokogtam a látogatóidőt, aztán már csak bámultam magam elé, ha jobb napom volt, elmeséltem neki, hogy mi történt »velünk« mostanában.
Néhány hét múltán egy kicsit visszább jött az árnyékvilágból, kinyitotta a szemét, de ki tudja, mit látott, ha egyáltalán, viszont gépek, csövek nélkül is meg lehetett etetni, itatni, hát gyorsan hazaadták. Átrendeztem a lakást, a panelban falakat nem mozgathatsz, de a fürdőszobában kicseréltem mindent, hogy valamiképpen működjön a világ. És elkezdődött az új életünk.
Fedél nélkül bűn az élet
A kétharmados felhatalmazással a kormányzó jobboldali pártszövetség szinte bármit megtehet ma Magyarországon.
Reggel összeraktam, elláttam, aztán rohantam dolgozni, ebédszünetben haza ismét rendezni őt, este ugyanez. Plusz műszakokat vállaltam, találtam egy ápolónőt, de muszáj volt így, mert különben egy fizetésből meg az ő pénzéből már nem jöttünk volna ki, nagybeteg ember mellett annyi az ilyen-olyan költség. Egy este, ahogy gubbasztottam az ágya szélén, nézve, amint egy kis leves visszacsorog a szája szélén, felpillantottam a szekrény tetején sorakozó konyakosüvegekre. Csak egy kortyot, hogy elviselhető legyen ez a rohadt nagy igazságtalanság. Az egy kortyból sok korty lett, majd üveg, végül üvegek. De bírtam és csináltam, senki sem tudta, hogy éjszakánként két magatehetetlen test fekszik egymás mellett a fiatal mérnökpáréknál.
Nem emlékszem, mennyi idő múltán egy reggel felült, és azt kérdezte tőlem: »Mi történt?« Egyre jobban lett. Az orvosok csodát emlegettek. Visszaszedte az elfeküdt kilókat, megizmosodott, a színe is előkerült, de dolgozni még nem tudott, úgyhogy az én részem a túlórákkal, a rohanással és a konyakokkal maradt a régiben. Alig vártam, hogy este elaludjon, és reggel is vittem magammal kis üvegbe átöntve a retikül mélyén. Aztán… Úgy emlékszem erre, hogy kinyitotta a szemét, és nem engem, hanem egy roncsot talált maga mellett. Gyorsan beadtuk a válókeresetet. Nem haragudtam rá, ki akarna együtt élni egy részeges, elhasznált, lepusztult nővel. Talán még meg is könnyebbültem. Elköltöztem. Pakson sem bírtam megmaradni. De Budapest csapda volt, igazából már első nap elbuktam. Még találtam munkát, de képtelen voltam rendesen bejárni, kirúgtak, pedig elnéző volt a főnököm. Az albérletből is el kellett jönnöm, és hopp, ott találtam magam az utcán.”
Annyira bízott a Flaszter-programban! S igazán jól alakultak a dolgok, mert szereztünk neki kétágyas szobát a szállón, a lapeladásból félretett annyi pénzt, hogy be tudjon fizetni egy informatikai továbbképzésre, elment egy interjúra (mennyire izgult előtte), ahol megígérték neki, hogy ha megvan a tanfolyam, felveszik próbaidőre, nem baj, ha a hajléktalanszállóról jár be. Mert hát ez bizony zavarni szokta a munkaadókat.
Devizahitel: úgy meg lettünk mentve, hogy a fal adta a másikat
A magyar kormány minden terhet az állampolgáraira hárított a bankokkal szemben, miközben állítólag épp heroikus szabadságharcot vívott a gonosz pénzintézetek ellen.
Aki idáig ért az olvasással, joggal várná a happy endet, de sajnos olyanom nincs. Már jó ideje nem dolgoztam az utcalapnál, amikor a Blaha Lujza téren megláttam a régi törzshelyükön, ott, a buszmegállók mögött, amint a galambszaros padokon gunnyadva körbeadják a kétliteres flakonban lögybölődő bizonytalan színű lőrét. Még dél sem volt.
Nem tudom, miért, hogyan bukott el. És tanulság sincs, de mindig is szerettem volna megírni a történetét, hogy én se felejtsem el, milyen könnyű lezuhanni s milyen nehéz feltápászkodni. Most jött el ennek az ideje, néhány nappal a nemzeti ünnepünk, és szűk négy hónappal a kilakoltatási moratórium lejárta után.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 15. számában jelent meg, 2018. augusztus 24-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 15. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
