Mészáros Lőrinc kereskedelmi televíziója húsvétra egész estés színpadi show-műsorral készült. A csatorna a szokásos ünnepi Jézus-film helyett pénzt és energiát nem kímélve olyan produkciót állított képernyőre, amely nemcsak a Nicsak, ki vagyok? című Álarcos énekes-koppintásukra, de bármelyik saját gyártású szórakoztató műsorukra is köröket vert. A Tv2 eddig olyan formátumokat vitt igénytelenebb kivitelben képernyőre, amelyeket riválisa, az RTL sikeresen sugárzott, ezúttal azonban olyan léptékben gondolkodtak, amit kereskedelmi televízió az elmúlt huszonnégy évben nem engedett meg magának Magyarországon.
Az evangéliumok cselekményét megidéző nosztalgiapop-gálát nem szakították meg reklámok, ez pedig azt jelzi, hogy ezúttal nem az üzleti logika diktált: ez a Retro Rádió könnyűzenei rotációjából felépülő passiójáték a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szellemi és lelki térfoglalása, a magát kereszténynek hirdető rendszer kétórás reklámja volt, amelyben Jézus utolsó napjainak apropóján felcsendülhettek azok a slágerek, amelyeket a magyarok a sok évtizedes kereskedelmi rádiós tapasztalat szerint a legszívesebben hallgatnak, amelyek a legkisebb közös kulturális többszöröst képezik a végletekig megosztott Magyarországon. Szűz Mária Cserháti Zsuzsát, Júdás Tankcsapdát, Jézus Neotont énekelt – kötelezően az előadók legnagyobb slágereit megszólaltatva. Közös könnyűzenei élmény tizenkilenc éves kortól nyolcvankilenc éves korig. Bródy János persze aligha adott engedélyt arra, hogy a „Ne gondold” szövegét Pilátus és Jézus egymás arcába kiáltsa, továbbá nem hiszem, hogy ha egyáltalán megkérdezték, Demjén Ferenc tiltakozott, hogy „tudod, nincs mennyország, de minden síron nő virág” helyett a nem kötelező, de melegen ajánlott világnézeti direktíva jegyében „talán nincs mennyország” hangozzék el, de ennek a 2021-es Magyarországon egyáltalán nincs semmi jelentősége – a kétharmados hatalom kisajátítja mindazt, amit népszerűnek s így a maga számára hasznosnak ítél.
Inkább eddig volt visszás a helyzet, hisz míg a Tényekben nap mint nap a baloldal, az Európai Unió és a migránsok démonizálása zajlik, addig azok a filmek és sorozatok, amelyekkel Mészáros Lőrinc tévéje nézettségre vadászik, mind épp annak a hol nagyszerű, hol szirupos, hol érzékeny és bölcs, hol pedig veszettül ideologikus és elvakultan intoleráns balliberális nyugati értelmiségnek a termékei, amellyel szemben az Orbán-rendszer meghatározza magát, s amelyet elfajzottnak és javíthatatlannak hirdet. Ezzel szemben ez az Erdélyi „Superman” Zsolt által írt és Herendi Gábor által rendezett televíziós passiójáték egy minden ízében jobboldali formátum, amely az amerikai neoprotestáns egyházak által diktált evangelizációs technikát gyakorolja a magyarokon.
A gigantikus produkcióra leginkább illő megnevezés a szuperszemét. Árad belőle a profizmus, végletekig kimunkált, látványos és a hazai közönség számára bizonyára szórakoztató, ugyanakkor hiányzik belőle az eredetiség, a drámai feszültség, s ami ez esetben legkevésbé sem ártott volna: bármiféle szakralitás. Krisztus kereszthalála és feltámadása soha nem volt még ennyire tét nélküli, a megváltás soha nem volt még ennyire érdektelen. Amiből Mel Gibson horrorfilmet gyártott, abból Erdélyi Zsolt és Herendi Gábor Pappa piát. Tudomásul lehet venni, hogy az elmúlt ötven év kereskedelmi rádiós nosztalgiakínálatából nem árad ki az evangélium szentségének áhítata – főleg nem a musical-Jézust előadó Bányai Kelemen Barna fásult önpátoszával reprezentálva.
Elismerésre méltó ugyanakkor, hogy mennyire felszabadító élmény volt az izzadságszagú keresztény-nemzeti romantika teljes hiánya. A politikai és kulturális térben a „keresztény” jelző legtöbbször azt jelenti, hogy „nem zsidó”, a Jézus Krisztusra való hivatkozás pedig nagyrészt a kirekesztés, a korszerűtlenség és az álságos szemforgatás jele. A Tv2 képernyőjén húsvétvasárnap kifejeződött kereszténység ezzel szemben nem Bayer Zsolt pápagyalázó vallásossága volt – nem az a kereszténység, amely a kommentfalakon halált követel, teli pofával zsidózik és önfeledten gyűlölködik. Ez a kereszténység persze aligha hiteles, aligha van bármi köze Pilinszky János kereszténységéhez, egyáltalán nincs semmi mélysége, viszont belefér, hogy Szűz Máriát a migránsok ellen uszító kormánymédia zászlóshajóján az Irie Maffia színes bőrű énekesnője, Sena Dagadu szólaltassa meg, belefér, hogy Krisztus apostolai közt jó pár nő legyen, és belefér, hogy a megváltó szenvedéstörténete, kereszthalála és feltámadása a „mi és ők” Magyarországot emésztő polgárháborús szelleme fölött lebegjen. Mintha Rogán Antalt és Habony Árpádot kihagyták volna ebből a projektből. Bármilyen távol álljon is a Piramis és az Edda dalai által tolmácsolt evangélium az én kereszténységemtől, mégis sokkal közelebb, mint Semjén Zsolt ájtatossága, Kovács Ákos messiáskomplexusa vagy Kásler Miklós idiotizmusa.
Az Orbán-rendszer Passiójának legsúlyosabb bűne minden kétséget kizáróan Stohl András szerepeltetése volt, aki a Való Világban gyakorolt, kokaintól fűtött kereskedelmi tévés műsorvezetést próbálta vallásos pátosszal ötvözni. Amint arra számítani lehetett, a következmény maga lett a gyalázat – érthetetlen, miként bízhatta Erdélyi Zsolt kreatív producer és Herendi Gábor rendező az evangélium cselekményének narrálását egy ennyire karizmatikusan antikrisztusi figurára.
A produkcióból valósággal áradt, hogy valamennyi mozzanatát a nyugati jólét és az ahhoz tartozó giccs diktálta: a fehér garbóban éneklő kórus úgy festett, mintha egy osztrák közszolgálati műsorból érkezett volna, a gigantikus fehér díszlet a plázák sterilitását árasztva ragyogott, a zenészek és vokalisták könnyed mosolyában semmi nem volt felismerhető a megfáradt, reményvesztett, meggyötört kelet-európaiságból. Közép osztályos szórakoztatás – ahogy egy londoni luxusapartman ötvenes lakói az ókor szegénységét és vallásos átszellemültségét elképzelik, s ahogy az ötpercenként felcsendülő retróslágereket hallgatva fiatalkoruk önfeledtsége felidéződik.
A teleevangelizáció kötelező derűjét időről időre a hatalmas fehér keresztet hordozó statiszták erőlködése törte meg. Míg a nyugati verziókban ez a vonulás erőt és méltóságot sugároz, addig a Tv2 produkciójában a rogyadozó, maszkos alakok cipekedése inkább egy zombiapokalipszist idézett. A megérkezés pillanata, amelynek a formátum előírása szerint felemelőnek kellett volna lennie, inkább annak a megkönnyebbülését keltette, hogy végre vége ennek a keserves gürcölésnek. Ez nem a győzedelmes Krisztus dicsősége, hanem egy vert sereg botladozása volt.
A 2021-es Magyarországon aligha kételkedhet bárki is abban, hogy ha az Orbán-rendszer döntéshozóin kívül bárkinek eszébe jutott volna a bundabéléses kabátot viselő Jézussal Neotont, a színes bőrű szűz Máriával meg Republicot énekeltetni, az illető Bayer Zsolt, Rákay Philip és Gajdics Ottó szerint nem keresztény lett volna, hanem gyökértelen, elkorcsosult, vallásgyalázó, liberális gaz ember – félreérthetetlen ugyanakkor, hogy ennek a könnyen fogyasztható, katarzis- és konfliktusmentes kereszténységnek a képében a Nemzeti Együttműködés Rendszere valami újat állított hadrendbe. A rendszer ideológiája eddig a cinizmus, a trollkodás, a homofóbia és a giccses nemzeti romantika volt. Ez valami más: valami fogyaszthatóbb, könnyedebb, fülbemászóbb, sterilebb és korszerűbb. Így tárul fel az Orbán-rendszer hozzáférése a kereszténységhez: egy népszerű musical szuperslágerekkel, amelyen a néző remekül szórakozik, miközben az evangélium szellemétől garantáltan érintetlen marad. Kár csodálkozni: ha a legszentebb valaha feljegyzett történet hősei popslágerek szövegeit erőszakolják Krisztus szenvedéstörténetére, az eredmény törvényszerűen szentségtelen lesz.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/15. számában jelent meg április 9-én.
