Hervasztóan kiszámítható a magyar közélet. Várható volt, hogy amint feltűnnek a szivárványos zászlók néhány ellenzéki irányítású fővárosi önkormányzat épületein, azok szélsőjobb csoportok céltábláivá válnak. Abban sincs semmi meglepő, hogy a baloldali, liberális ellenzék felveszi a kesztyűt, miközben kormányközeli médiamunkások összekacsintanak a zászlótolvajokkal. A történet csúcs- vagy inkább mélypontjaként maga a miniszterelnök is utalt a dicstelen, szánalmas ügyre ünnepi (!) beszédében, amikor a családok szivárványosításától óvta a magyarokat – a migráció mellett természetesen.
Ezt is jól kifőzte a habonyi propagandagépezet, a Fidesz kommunikációs háttérhatalma – mondhatnánk rutinszerűen. Csakhogy ezúttal nem ilyen egyszerű a helyzet. Az ellenzéki önkormányzatok maguk döntöttek arról, hogy kitűzik az úgynevezett LMBTQ mozgalom zászlaját. Amely mozgalmat leegyszerűsítve a saját nemükhöz vonzódókkal azonosít a közvélemény, s azt hiszem, nekünk sem érdemes most elvesznünk az egyéb részletekben.
Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a szimbolikus döntést meghozó politikusoknak joguk volt-e ahhoz, hogy így fejezzék ki a szolidaritásukat a társadalom egyik csoportja mellett, akkor arra csak igen lehet a válasz. Ahogy az sem kérdés, hogy erről mindenkinek meglehet a maga véleménye, aminek hangot is adhat, ám a zászló levétele túllép a normális, jogszerű véleménynyilvánításon. Aki pedig az ilyen cselekedetet helyesli, s így lényegében annak elkövetésére biztat, valójában a jogrendünk kereteit feszegeti. A magyar törvények ugyanis – helyesen – nem üldözik, nem kriminalizálják a „másságot”, így azt is garantálják, hogy annak képviselői – ha akarják – nyilvánosan is megjeleníthessék az identitásukat.
Az alaptörvény a házasság tekintetében – szemben például az abortusz liberális szabályozásának fenntartásával – érvényt szerez a keresztény felfogásnak, amikor egy nő és egy férfi életközösségeként definiálja. Ám a magyar jogrendet a Fidesz sem írta át homofóbbá. (A járványügyi veszélyhelyzet közepén törvényt alkotott a nemváltás anyakönyvezésének tiltásáról, aminek kizárólagos célja a provokáció lehetett.) A kormányzati propagandagépezet és a Fidesz szélsőjobb álellenzéke ugyanakkor folyvást uszít a homoszexuálisok ellen, amivel izgalmat próbálnak kelteni a társadalomban. (Természetesen mindenkinek joga homofóbnak lenni, feltéve, ha azt otthon, a négy fal között éli ki.)
Konkrét támadás esetén helyénvaló védelmet nyújtani az LMBTQ közösséghez tartozóknak, s tartózkodni kell az őket sértő beszédmódtól. Ez esetben azonban szerintem az érintett önkormányzatok sem jártak el bölcsen. Ami jogszerű, még nem biztos, hogy észszerű vagy erkölcsileg helyeselhető. Nem, nem azért hibáztak, mert engedni kellene a megfélemlítésnek. Hanem azért, mert az ilyen gesztusok számos olyan polgárban is ellenérzést válthatnak ki, akinek esze ágában sincs elcsent zászlókkal rohangálni vagy két pofára „buzizni”. Ahogy a sokszor ízléstelenül provokatív, nyíltan vallásgyalázó felvonulások is sértik sokak érzékenységét.
Biztos, hogy ez volt az a gesztus, az az ügy, amely megerősíti a polgármesterek mögötti széles körű ellenzéki választói összefogást? Világos, hogy a Fidesz tematizációs gépezete a sokszínű magyar társadalmat egy mesterséges törésvonal mentén szeretné kettészakítani: eszerint a nemzeti, egészséges, vidéki, heteró, családszerető, önazonos magyarok állnak szemben az elfajzott, nagyvárosi, libernyák, migránssimogató, a hagyományos családmodellen túllépő hazátlanokkal.
Nem fér a fejembe, miért gondolják egyesek úgy az ellenzéki oldalon is, hogy ezen a terepen kell megvívniuk a 2022-es választási csatát.
