A legkevesebb gond még azzal lenne, amikor a családügyi miniszter a legújabb motivációs videójában azzal biztatja a nőket, hogy meg lehet élni kiteljesedést főállású, sokgyerekes anyaként is. Valóban értelmetlen és igazságtalan lenne rákényszeríteni valakire, aki a családjának szeretne élni, a munkavállalás elvárását. Mindenkinek joga van abban kiteljesedni, amiben szeretne, és mindenki joggal várhatja el, hogy a teljesítményét elismerjék. Kár, hogy Magyarországon a családdal való foglalkozást női privilégiumnak tekintik. De ennél is nagyobb problémát jelenthet az, amiről Novák Katalin családügyi miniszter a videóban nyilván nem beszélt: hogy ezt a teljesítményt – a főállású szülőséget – az első éveket leszámítva a magyar társadalom (is) nullára értékeli. És ez a nulla nem csak akkor nulla, amikor hónap végén cseng a családi kassza, hanem akkor is, amikor valahol távol üresen megkondul a nyugdíjkassza. A főállású anya szép és nemes karrierútjának a vége jó eséllyel a kevésbé szép és nemes időskori szegénység lesz. Ez a probléma egyébként nem csak azokat érintheti, akik legalább a gyermekeik tinédzser koráig tényleg főállású szülők, netán később is háztartásbeliek, hanem azokat is, akik huzamosabb ideig részmunkaidőben dolgoztak. Ha ez nem méltatlan egy több gyermeket nevelő szülő teljesítményéhez, akkor semmi nem az.
A második probléma, hogy a miniszter már megint csak azokhoz beszél, akiknek egyébként a kormány jelenlegi családtámogatásainak döntő része is a leginkább kedvez: mondjuk úgy, hogy a középosztály egy részéhez. A miniszter szerint a nőnek nem kell állandóan „versenyezni” a férfival, ami a fizetést és a szakmai előrehaladást illeti. Sok szülőpár esetében viszont nem a karrierálmok közötti egyensúly a kérdés, hanem a puszta megélhetés, ennek érdekében kell mindkettejüknek legalább nyolc órában dolgozni. A verseny a felszínen maradásért zajlik, nem a fej fej mellett haladásért, már ha egyáltalán létezik a földön olyan ember, akinek tényleg az a terve, hogy élete társával rendez szakmai és anyagi futóversenyt.
A harmadik probléma, hogy a láthatatlan munka, vagyis a gondoskodás és a háztartási feladatok döntő részét minden mérvadó kutatás szerint még mindig a nők végzik. Akkor is, ha mellette ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak. A női-férfi bérszakadék, amire a miniszter a későbbi pontosítás szerint nem is akart célozni, nagyrészt ebből adódik. (Mellesleg a fejlett országok közül jellemzően éppen azokban születik több gyermek, ahol ez a munkamegosztás kiegyenlítettebb) Novák Katalinnak erre is van válasza: „Nekünk, nőknek annyi erő adatott, hogy még mások terheit is képesek vagyunk átvenni ” – kijelölve ezzel az irányt az összes nőnek, akiknek ezek szerint képesnek kellene lenni bármire. Pedig dehogy kell. És dehogyis adatott a nőknek gyárilag több erő.
Sok nő már akkor is szerencsésnek tartja magát, ha egyáltalán valahogy elketyeg, mert mondjuk ott vannak a segítő családtagok és barátok, miközben élete párja sok esetben azzal van elfoglalva, hogy „annyit keressen, mint a férfiak”. És igen, nyilván különböznek a családok, léteznek olyan férfiak, akik szerint ők is egyenrangú szülői a gyermeknek, és biztosan létezik a Novák Katalin által leírt szupernő is, aki nem csak megold mindent, hanem még elégedett is – de ez nem általános, és nem lehet mérce. Már csak azért sem, mert az emberek, így a „nők” sem egyformák.
Ha esetleg vita támadna azzal kapcsolatban, hogy a miniszter mire is gondolt, nézzük meg bátran a videónak azt a részét, amelyben egy szoknyás figura caplat felfelé egy dombon, a hátán egy hatalmas kockával, amire az van írva, „terhek”. Ez nem igazán úgy néz ki, mint egy privilégium. Persze a család áldozatokkal jár, de milyen perspektíva az, amikor már előre belengetik, hogy a nő az, aki mások terheit is cipeli, meg a sajátjait is, hegynek felfelé, miközben azt mégse várja el, hogy ugyanannyit keressen, mint egy férfi? A politikai reklámtól nyilván senki nem számít arra, hogy az majd a valóság összetettségét képezi le, de azért az elvárható tőle, hogy ne ártson. Egy olyan országban, ahol még a tévéreklámok is arról szólnak, hogy anyának száz keze van, az egyikben a laptop, a másikban a fakanál, a harmadikban a gyerek, és ha netán beteg vagy fáradt, akkor egyből megáll az élet, talán nem azt lenne érdemes sulykolni a nőkbe, hogy képesek bármennyi terhet elcipelni, hanem azt, hogy kérjenek bátran segítséget. Mert a döntés nem „a nő kezében van”, ahogy azt a mozgóképes oktatásból megtudjuk, hanem minimum egy férfi és egy nő kezében, közvetve pedig az egész társadaloméban.
Amellett, hogy Novák Katalin igazán meghallgathatna néhány olyan nőt is, aki nem érzi magát nyolckezű Káli istennő, Macskanő és Földanya leszármazottjának, talán elbeszélgethetne néhány olyan férfival is, akik „annyit keresnek, mint a férfiak”, csak mellette lehet, hogy lemaradtak a nők „privilégiumáról”, vagyis arról, ahogy a gyerekük felnőtt. Arról nem beszélve, hogy közben sok férfi vállát aránytalanul nyomhatja a család anyagi biztonságáért való felelősség, ami pszichésen nem a legjobb útravaló. Biztosan ők is egyedül caplatnak egy másik dombon, csak azt nem rajzolták le a videóban.
A családi életről és munkamegosztásról minden család maga dönt úgy, ahogy neki a legjobb, és ahogy meg tudnak egyezni. De a társadalmon is múlik, hogy ehhez milyen lehetőségeket, mintákat, gondolkodási sémákat kínál. És talán jobb és emberségesebb világ lenne az, amiben az egész társadalomnak, beleértve a munka világát is, magától értetődően tudomásul kellene vennie, hogy vannak családos emberek, és családtalan emberek, és figyelembe kell venni, hogy a családos emberek nemüktől függetlenül szeretnének a gyermeknevelésben (is) kiteljesedni. Mennyivel jobb lenne, ha nem arról folyna a beszéd, hogy a nőknek nem kell feltétlenül „annyit keresni mint a férfiaknak”, és hogy a nőknek vannak bizonyos „privilégiumaik” hanem arról, hogy a szülőknek vannak bizonyos privilégiumaik, és hogy nem kell folyton versenyezniük a gyermektelenekkel. Pont azért, hogy ne adj Isten, meglegyen a lehetőségük arra, hogy együtt tudják felnevelni a gyerekeiket, akiket közösen vállaltak, mert hogy ez két ember feladata, nem a nő „privilégiuma”. Persze szép és nemes dolog az is, ha valaki a hivatását szeretné egész emberként beteljesíteni, és bárki szabadon választhatja ezt a család helyett, de ha valaki úgy véli, hogy ez az anyaság privilégiuma mellett nem elvárható és lehetséges, akkor úgy igazságos, ha leszögezzük, hogy az apaság privilégiuma mellett sem feltétlenül az. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a gyermeknevelés feladatát azon az áron kellene elvégezni, hogy az egyik szülőnek az egyik téren, a másiknak a másik téren kell beérni lényegesen kevesebbel, a „ne akarjunk versenyezni” jegyében, vagy hogy az egyiküknek automatikusan „jár” a dupla munka és a vele járó áldozatpóz kockacipeléssel.
Nem az a családbarát társadalom, ahol a gyerekvállalás kapcsán csak a nők szólíttatnak meg, és választhatnak, hogy az időskori szegénységet kérik, vagy az aránytalan túlterhelés miatti végkimerülést a kockával, esetleg megnyugtatják őket, hogy nem muszáj versenyezniük a férfiakkal, mert azok más kockákat cipelnek másik dombokon. Novák Katalin rátapintott a lényegre, amikor a gyermekvállalással kapcsolatban nehéz döntést emlegetett. Teljesen igaza van: ha ezek lennének a lehetőségek, tényleg nehéz lenne választani.
