
Általános sztrájkot hirdetett Romániában a három legnagyobb tanügyi szakszervezet, miután nem tudott megegyezni a kormánnyal a béremelésekről. Az ágazat 300 ezer dolgozójából 150 ezer pedagógus és további 60-70 ezer iskolai kisegítő szüntette be meghatározatlan időre a munkát – közli a hír. Nem akarok hinni a szememnek: a román tanügy munkavállalóinak 70-73 százaléka lépett sztrájkba. Ráadásul a tanév vége felé, az éves záróvizsgák, az országos felmérők és az érettségi közeledtével… Jóslásokba bocsátkozni sosem szerencsés, de nem lennék meglepve, ha a sztrájk hamarosan eredményre vezetne.
Értem én a magyarázatokat, hogy idehaza miért nincs ilyen mértékű és arányú részvétel a pedagógussztrájkokon, engedetlenségi akciókban, tüntetéseken: minél kisebb egy település, annál kiszolgáltatottabbak az iskolai dolgozók. Nincs másik oktatási intézmény, sőt még hipermarket sincs, ahová el lehetne menni polcfeltöltőnek esetleges retorziók esetén. Ez a logika azonban csak addig működik, amíg a többség aláveti magát. Ha egy iskolában csak egy-két ember akciózik, azokat ki lehet rúgni (bár az óriási szaktanárhiány miatt még ez sem biztos). Ám ha a suli vagy egy tankerület, netán az ország tanárainak 70-80 százaléka lép sztrájkba, akkor a hatalom kénytelen dönteni: vagy enged a követeléseknek, vagy sztrájktörő rendőröket és katonákat küld az iskolákba matekot és kémiát tanítani. Ez azért még az Orbán–Pintér párostól is csak nehezen képzelhető el.
Száz szónak is egy a vége: pedagógusainknak fel kell ismerniük, hogy óriási erő van a kezükben, de csak akkor, ha a közös célokért közösen és egységesen lépnek fel. Az ehhez szükséges öntudathoz és bátorsághoz pedig talán meríthetnek a román tanügyi dolgozók nyilatkozatából, ami leszögezi: munkájuk társadalmi jelentőségének megfelelő megbecsülést követelnek.
Ebből a mondatból egyébként nemcsak a tanárok tanulhatnának, hanem mindenki, akinek gyereke-unokája van vagy egyszerűen csak felelős állampolgár. A pedagógusok munkájának társadalmi jelentősége ugyanis túlbecsülhetetlen. Éppen ezért minden magyar embernek elsőrendű érdeke, hogy a jövő generációit jól képzett, elhivatott és a munkájukból megélni képes tanerők tanítsák olyan tantervek alapján, amelyek felkészítik őket az elkövetkező évtizedek munkaerőpiaci, társadalmi, tudományos-technikai változásaira. Mindez nagyon egyszerűnek és egyértelműnek tűnik ugyan, de a magyar oktatás pillanatnyilag éppen ellenkező irányba tart, amikor 8-12 év „tanulás” után funkcionális analfabéták tömegeit bocsátja ki. Magyarán: az oktatásügy messze nem csak a pedagógusok és a diákok ügye!
A legközelebbi tüntetéseken a tanárok 70-80 százaléka mellett ott lenne a helye a „magyarok” kétharmadának is. Nem szolidaritásból, jól felfogott önérdekből.