Húsz éve még fel lettem volna háborodva az Európai Szuperliga megvalósításának kísérletén. A labdarúgás nemcsak üzlet, hanem tradíció, szenvedély és identitás – az Európai Szuperliga pedig nyílt támadás a nemzeti keretek, az egyenlő esélyek, a kevésbé jelentős futballnemzetek meg a kisebb és közepes nagyságú klubok ellen. Az UEFA által naggyá tett egyesületek fellázadnak az UEFA ellen – a jelenség a kívülálló szemével nézve is könnyen értelmezhető: vegytiszta önzéstől hajtott, rövid távú profitmaximalizálás.
Csakhogy az elmúlt húsz évben a FIFA és az UEFA keserves leckét adott nekem és a nemzetközi futballt szerető közvéleménynek. A Bosman-perre hivatkozva módszeresen lerombolták a nemzeti bajnokságok identitását, s minden követ megmozgattak, hogy a sztárklubok elveszítsék lokális önazonosságukat, és pusztán világmárkák legyenek. Egy futballklub vezetőjének legmerészebb álma ma már nem az egyesület hovatartozásának kibontakoztatása és felfuttatása, hanem az identitásvesztés: a Real Madriddá, Manchester Uniteddá, Bayern Münchenné válás.
Az UEFA az elmúlt évtizedekben olyan szabályozatlan futballközeget tartott fenn, amelyben a nagy csapatok akadálytalanul foszthatták ki a kisebbeket, aztán financial fair play címén megvédte az elitklubokat attól, hogy olyan új szereplők hívják ki őket, amilyen pár évtizede még a Chelsea volt. Persze ha egy kellően gazdag milliárdos kellően jó kapcsolatokkal szállt be a klubok vetélkedésébe, az UEFA vezetői diszkréten félrenéztek – így válhatott világbranddé a Manchester City és a Paris Saint-Germain.
Ebben pedig semmi meglepő nincs: a FIFA és az UEFA a világ legkorruptabb szervezetei, amelyek évtizedeken át körmük szakadtáig akadályozták a videóbíró bevezetését, hogy döntéshozóik minél szabadabban nyúlhassanak bele a meccsekbe, és képesek voltak a következő világbajnokság rendezésének jogát eladni annak a Katarnak, amely rabszolgamunkával építi a mérkőzések helyszínéül szolgáló stadionokat úgy, hogy az embertelen körülményekbe munkások tömegei halnak bele. Sepp Blatter és Michel Platini örülhet, hogy nyolcról hat évre mérsékelt eltiltásuk fejében megúszták a börtönt, miközben számos bűntársuk a sitten landolt.
A labdarúgás nagy hatalmú urait egyre több és több pénzhez juttató „reformok” logikus következménye az irreálisan feszített versenynaptár, s annak nyomán a válogatott csapatok és tornák presztízsének rohamos leértékelődése lett. A klubok zsoldosseregekké züllesztésének következtében az, aki a legkiválóbb labdarúgókat együtt akarja látni játszani, ma már nem az olasz, a német, az angol, a brazil vagy az argentin válogatott meccseire kíváncsi, hanem a galaktikus kezdőcsapatokkal felálló klubok mérkőzéseit tekinti meg. Rohamos ütemben szűnik meg a sokszínűség, egyre kevésbé lehet olasz, német vagy angol stílusról beszélni: a globalizáció elsöpri a lokális értékeket, és felszámolja a futball évszázados hagyományait.
A Bajnokcsapatok Európa Kupájának helyén létrejött versenysorozatban megjelentek azok a klubok, amelyek nem nyertek bajnokságot, de már enélkül is a bajnokok bajnokaivá válhattak – ami tovább növelte a nagyobb futballnemzetek befolyását, és tovább erősítette a gigaklubokat, ez ellen azonban senkinek nem volt kifogása: a klubtulajdonosok és az UEFA vezetői egyaránt a pénzüknél voltak. Ezzel persze fel is számolták a lehetőségét annak, hogy egy új Steaua Bucuresti vagy egy új Crvena Zvezda szülessen – de ez ugyan kit érdekelt? A nagy klubokhoz dőlt a lé, a kicsik hangja meg semeddig sem hallatszott.
Most az óriásklubok úgy döntöttek, hogy nem kell nekik többé az UEFA, nem akarnak osztozni a bevételeikből, nem érdekli őket a hagyomány, és főleg nem hajlandóak többé versenyezni. Legyen mostantól az az alap, hogy ők ott vannak a legjobbak között. Nem kockáztatnak még egy olyan szezont, amit a Leicester City nyer. Nem kockáztatják, hogy megtörténjen velük, ami a Nottingham Forest korszakos jelentőségű klubjával, amely mára az európai futball másodvonalából is kihullott.
Ami jelenleg zajlik, az egy elveiben demokratikus, gyakorlatában velejéig korrupt rendszer lebontása és felszámolása. Ahogy az európai futballt irányító elit egyre romlottabbá vált, úgy sérült egyre inkább a pár évtizede még viszonylag kiegyenlített versenyt biztosító demokratikus működés. A klubok élén oligarchák emelkedtek fel, akik fokozatosan a maguk érdekeihez igazították a szabályozást, és busásan megfizették a rendszer csúcsain trónoló választott vezetőket. Most jött el a törvényszerű pillanat, amikor az oligarchák megelégeltek minden demokratikus kockázatot, megelégelték a zsebek tömködését, és megpróbálják a maguk kezébe venni a főhatalmat. Ez minden oligarchikus berendezkedés kimenetele – jogos a feltételezés, hogy a demokráciák is így múlnak majd el.
Bevallom, én egyáltalán nem sajnálnám, ha az óriásklubok valóban távoznának az UEFA kötelékéből. Engem a nemzetközi futballszövetségek vezetői már rég kifosztottak: minden illúziót elvettek tőlem az elmúlt évtizedek során. Nem tudok másként tekinteni erre a válságra, mint lehetőségre. Csinálják meg az elitbajnokságukat! Legyenek a félidőik a huszonnégy év alatti csúcsfogyasztók igényeinek megfelelően rövidebbek! Facsarjanak ki minden eurót, és verjék szét az európai labdarúgás ethoszát, ahogy csak az érdekük megkívánja! Az európai klubfutball pedig ennek fejében szabaduljon meg ezektől a gátlástalan és lelkiismeretlen gigászoktól – a helyükre talán majd olyan klubok emelkednek, amelyeknek van némi fogalmuk a maguk identitásáról, és akiknek a sport nem kizárólag a profitról meg a galaktikus életérzésről szól. Az amerikai egyetemi bajnokságok és az angol másodosztály mérkőzései is stadionokat töltenek meg – az a sok ezer klub is képes lesz erre, amely nem kapott bérletet az elit klubba. Csak egyszer legyen következetes az UEFA, és zárja ki a szakadár klubokat egyszer s mindenkorra! Csak legyenek elég falánkak a tizenkettek, és valóban szervezzék meg maguknak az Európai Szuperligát! A tetemes tőkekiáramlás talán majd visszafordítja az UEFA rothadék szervezetét a kárhozat útjáról a gazdátlanul hagyott európai futballtradícióhoz!
Csakhogy jelenleg egyre inkább úgy tűnik, hogy a szurkolók felháborodása megakadályozza az oligarchák lázadását. Egyre inkább úgy tűnik, hogy létezik a korrupt sportvezetőknél és a milliárdos klubtulajdonosoknál is nagyobb erő. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a szurkolók tömegei képesek megakadályozni a változást, pedig igazán nem kéne félniük tőle. A hatalmasra burjánzott rákos daganatot az élni akaró szervezetből el kell távolítani – akkor is, ha tizenkettő, és akkor is, ha huszonnégy van belőle. Évek óta nem tudok már szurkolni, de most visszatért belém a lelkesedés: szívből szurkolok az Európai Szuperligának és annak, hogy az identitástalan óriáskluboktól megszabaduló labdarúgás visszataláljon a maga nemes hagyományaihoz.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/17. számában jelent meg, április 23-án.
