Ezek nem ugyanazok

Ezek ugyanazok – hallhattuk-olvashattuk számtalanszor az elmúlt napokban, ráadásul nem csak a kormánypropaganda fórumain. A fővárosi cégek felügyelőbizottsági kinevezései és olyan baljósan csengő nevek újbóli felbukkanása, mint Draskovics Tiboré – pestiesen szólva – olyanoknál is kiverték a biztosítékot, akik élesen elutasítják a Fidesz hatalomgyakorlását és ennek megfelelően szavaztak az önkormányzati választáson. Vajon ilyen (állatorvosi) lovat akartunk? S ha már biztosíték: mégis mi a biztosítéka annak, hogy ha változik a politikai széljárás, nem a 2010 előtti korszak emberei térnek vissza a hatalomba? Röviden az, hogy „ezek” nem ugyanazok.

Sem az ellenzéki pártstruktúra, sem az ellenzéki nyilvánosság működése nem hasonlítható ugyanis a (több mint) kormányváltást megelőző helyzethez. Ami a nyilvánosságot illeti, többen is felhívták a figyelmet arra, hogy míg a Fidesz harci sajtója rendre szemet huny a kormánypárti visszaélések felett, addig az ellenzéki médiumok többsége rögtön hangot adott a személyi kinevezésekkel kapcsolatos ellenérzéseinek. S a pártok reakciója sem maradt el: a legjellemzőbb példa talán a Momentumé, amely kifogásolta, hogy a DK vezette önkormányzatok a több szempontból is terhelt Czeglédy Csaba ügyvédi irodáját bízták meg a helyi szerződések átvilágításával.

Hogy mindennek lesz-e bármiféle gyakorlati következménye, azt még nem tudjuk. Az viszont már most is látszik, mekkora különbséget jelent az ellenzék belső tagoltsága. „Ezek” már csak azért sem lehetnek „ugyanazok”, mert az MSZP időközben elvesztette önálló váltópárti jellegét, és Gyurcsány Ferenc sem az ellenzék vezető erejét irányítja – vagy ha mégis, ez a vezetés legfeljebb pár százalékot jelent egy többszereplős mezőnyben. Mintha az elmúlt kilenc évben túlságosan is hozzászoktunk volna ahhoz, hogy mindent egyetlen akarat vezérel, és amikor az majd nem Orbán Viktoré lesz, akkor valaki másé – magától értetődően Gyurcsány Ferencé – kell hogy legyen. Gyurcsány azonban jelenleg csak helyi alkukban tudja érvényesíteni az akaratát, ott sem maradéktalanul. Ahhoz pedig, hogy egy többpárti együttműködést uraljon, másoknak is lesz még egy-két szavuk.

A 2018-as választás után sok szó esett „a XXI. század pártjairól”, majd a „centrumpártokról”, egy önálló ellenzéki pólus megképzésének igényéről. Ezek a nem túl szerencsés megnevezések egy olyan szövetségi politikát takartak, amelyben a kormányzati szerepet még be nem töltött pártok távolságot tartanak a Gyurcsány–Bajnai-korszak szereplőitől. Ez az önálló pólus azonban nem képződött meg: a most főpolgármestert adó Párbeszéd soha nem volt a része, és a vonakodó Momentum is „kifarolt” belőle, amikor úgy döntött, szorosabb együttműködésre lép az MSZP-vel és a DK-val. Ma már látjuk, hogy a Momentumnak volt igaza: az ellenzéki együttműködésnek nincs reális alternatívája. Azt is látjuk azonban, hogy ezen az együttműködésen belül megmaradtak a régi törésvonalak, és vannak pártok, amelyeknek ma még inkább egybeesnek az érdekeik.

Ezek azok a pártok, amelyek számára kínos, ha Draskovics Tibor nevétől hangos a sajtó. Legyenek bármekkorák is köztük az ideológiai különbségek, a Jobbik és az LMP, a Momentum és a Párbeszéd egyaránt abban érdekelt, hogy az ellenzéki együttműködés minél kisebb folytonosságot mutasson a 2010 előtti időszakkal, annak ügyeivel és lejáratott figuráival. Ezt viszont konfliktusok vállalása nélkül aligha lehet elérni. Amennyire szükségszerű tehát együttműködésük a régi baloldallal, annyira szükségszerű lenne ezeknek a pártoknak az együttműködése egymással – a régi baloldallal szemben. Ezt persze nem könnyű úgy véghez vinni, hogy ne veszélyeztesse a törékeny ellenzéki egységet. De most adott hozzá a legjobb gyakorlóterep: az ellenzéki vezetésű önkormányzatokban az „új” pártok megtanulhatják, hogyan verjék vissza a „régiek” vállalhatatlan követeléseit.

Erre a tanulási folyamatra már csak azért is szükség van, mert ha az Orbán-féle egy akaratra épülő rendszernek vége lesz, azt minden valószínűség szerint koalíciós kormányzás fogja követni. Míg az ellenzékről sokáig kevesen tudták elhinni, hogy képes lenne győzni és kormányozni, addig ma már az előbbi egyre inkább elképzelhető. Ahhoz viszont, hogy az együttműködés pártjai kormányképesek is legyenek, még sok fontos készséget el kell sajátítaniuk. Többek között azt, hogyan tudják egymást a megfelelő időben megfelelő kompromisszumokra kényszeríteni.

Kétségtelen, hogy a számára kedvező alkuk kikényszerítése terén kevés tapasztaltabb játékos van ma Gyurcsány Ferencnél. A vele kényszerszövetségre lépő pártoknak meg kell tanulniuk ebben is jobbnak lenni nála, hogy bizonyíthassák: márpedig ők nem „ugyanazok”.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/46. számában jelent meg november 15-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/46. számban? Itt megnézheti!