Nyilasok, kommunisták és a Fidesz

Kommunisták szavaztak a nyilasokra és nyilasok a kommunistákra – ezt a sorvezetőt találta ki a Fidesz az önkormányzati választások eredményének kommunikálásához. Ettől pedig egy árnyalatnyira sem érdemes eltérni, mert könnyen úgy járhat az ember, mint Kósa Lajos, aki arról beszélt, hogy a zsidóknak talán még jól is esett a „nyilas vitézt” beszavazni a Hajdú-Bihar megyei közgyűlésbe. Kósának persze végül bocsánatot kellett kérnie, amikor kijelentését még a kormányellenességgel nehezen vádolható Köves Slomó is elítélte. Azt azonban az EMIH vezetője maga is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a választásra az ellenzéki oldalon egy „abszurd koalíció” alakult, amely „alapjaiban immorális” és csak a szavazatmaximalizálás elve – vagy elvtelensége – vezérli.

Valóban, van abban valami abszurd, hogy jobbikosok szavaznak a régi baloldal jelöltjeire és vice versa – ha valaki az elmúlt nyolc-tíz évet kómában töltötte volna, a híreket hallva talán azt sem tudná, melyik bolygón tért magához. Akik viszont a Fidesz hatalomra kerülése óta eltelt időszakot – vagy legalábbis annak egy részét – ellenzékben élték meg, rég nem azt nézik, nehogy „nyilasra” vagy „kommunistára” adják véletlenül a voksukat. Az ellenzéki oldalon ez már senkit sem érdekel, ami nem magyarázható puszta immoralitással. Kérdés, mennyiben adekvát nyilasozni és kommunistázni, de éppen ezeknek a jelzőknek a használata mutatja, milyen gátaknak kellett ledőlniük, milyen éles, történelmileg is terhelt törésvonalaknak kellett elhalványulniuk ahhoz, hogy ez a koalíció megalakulhasson. Bízvást állíthatjuk tehát, hogy a létrehozása jelentős politikai teljesítmény.

Ilyen teljesítményre ma Magyarországon egyetlen ember képes: Orbán Viktor. A miniszterelnök hosszú évek kemény munkájával formálta olyan alakulattá a Fideszt, amely a baloldal számára fenyegetőbb a „nyilasoknál”, a nem kormánypárti jobboldal számára pedig a „kommunistáknál”. Balról nézve a Fidesz olyannyira a jobbszélre pozicionálta magát az elmúlt években, hogy még a Jobbiknak is középre kellett vennie az irányt, ha helyet akart magának a politikai palettán. Jobbról nézve pedig a kormánypárt egy olyan kádárista hatalmi struktúrát alakított ki – a maga sajátos „államkapitalizmusával”, a függőségi viszonyok mindent behálózó rendszerével, az autonóm szervezetek eltiprásával, a győzelmi indulókat zengő közmédiával és mindezek mellett a múltfeltárás szabotálásával –, amire még a posztkommunista baloldal sem vetemedett soha korábbi kormányzásai idején.

De lehet, hogy még ez is kevés lett volna az októberi választási koalíció létrejöttéhez. Hiszen már 2018-ban is ugyanez volt a helyzet, az ellenzék mégis képtelennek bizonyult a stratégiai együttműködésre a parlamenti választáson. Ahhoz, hogy a sokak által várt összefogás megszülessen, megint csak Orbán Viktor közbenjárására volt szükség, aki úgy látta – harmadik kétharmad ide vagy oda –, hogy itt az ideje végképp sarokba szorítani az ellenzéki pártokat. A Jobbik szétverésére tett kísérletek, a Momentum állami támogatásának befagyasztása, a gyülekezési törvény szigorítása, a képviselők jogosultságainak megnyirbálása vagy a központi propagandaalapítvány (Kesma) jogállamokban példátlan létrehozása végképp egy platformra terelte az addig rivalizáló formációkat.

2018 tavaszán Orbán Viktor dönthetett volna úgy is, hogy ez egyszer a konszolidáció útját választja: az ellenzék pártjai romokban hevertek, így a legkisebb engedmény is elég lett volna a „korrumpálásukhoz”, a köztük formálódó egység megbontásához. De, mint tudjuk, nem így döntött – akár azért, mert ez alapvetően idegen a (rendszere) természetétől, akár azért, mert 2019-ben még előtte állt két további választás. A sors fintora, hogy éppen ez, a végsőkig vitt kérlelhetetlen erőpolitika teremtette meg a maga ellenerejét, egységbe kovácsolva a teljes ellenzéket. Amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egységesülését a puszta számítás és a hatalomvágy motiválta volna: 2018 áprilisa óta nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok a túlélésükért küzdenek.

Valóban, a Jobbiknak és a régi baloldalnak is el kell számolnia a saját múltjával. Ezalatt azonban a Jobbik korábbi radikalizmusát és a baloldal kormányon elkövetett hatalmas hibáit kell érteni, nem pedig azt, hogy ezek a pártok a XX. század ordas eszméinek szellemi örökösei lennének. Aki az utóbbit állítja, elsősorban azért teszi, hogy ne kelljen elszámolnia a saját jelenével. Különösen pikáns, amikor az a Fidesz nyilasozik és kommunistázik, amelyik sokat tett azért, hogy felszámolja a rendszerváltás talán egyetlen vitathatatlan vívmányát: jelesül azt, hogy a hatalom birtokosai nyílt politikai versenyben leválthatók. Ahogy az is pikáns – ám tagadhatatlan –, hogy az „abszurd koalíció” résztvevői októberben sokat tettek azért, hogy ez a vívmány egyelőre velünk maradjon.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg, 2019. december 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/49. számban? Itt megnézheti!