A félreállított fideszesek őszintesége

Kevés dologra fordít nagyobb figyelmet az ellenzéki sajtó, mint ha egy fideszes politikus illeti kritikával Orbán Viktort. Ilyesmire azonban meglehetősen ritkán kerül sor, különösen a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépülése óta. Nem csoda hát, hogy jelentős érdeklődés övezte azokat a megnyilatkozásokat, amelyek „három korábbi kancelláriaminisztere is bírálta a kormányfőt” címszóval szerepeltek csokorba szedve a hírekben. Stumpf István, Navracsics Tibor és Lázár János különböző interjúkban tett megállapításai persze aligha minősülnek kőkemény kritikának. Maga a jelenség azonban így is érdekes, ezért érdemes feltenni a kérdést, mit olvashatunk ki belőle.

Először is azt, hogy a Fideszben egyelőre csak az meri vállalni, hogy eltér a véleménye a fősodortól, akinek nincs vesztenivalója. Érdemes emlékeztetni arra, hogy bár a kormányoldal állítólag fölényesen megnyerte az önkormányzati választást, a pártközeli médiamunkások viszonylag hamar megengedték maguknak – vagy inkább megengedték nekik –, hogy akként kezeljék az eredményt, ami: nem várt kudarcként. A politikusok viszont, mint Gulyás Gergely, csak lassan álltak át a reálisabb helyzetértékelésre, és az természetesen fel sem merülhetett, hogy személyes véleményük legyen a történtekről. Aki ilyesmivel – mármint túl karakteres véleménnyel – rendelkezik, az a párthűség „tizenegyedik parancsolatának” megsértését és ezzel a politikai karrierjét kockáztatja.

Másodszor az a különös helyzet állt elő, hogy ha valamiről meg akarjuk tudni, hogyan is gondolkodnak róla a Fideszben, érdemes inkább a partvonalra szorult politikusokra figyelni. Lázár Jánosról például könnyű lenne azt mondani, hogy csak a sértettség beszél belőle – bizonyára sokan ezt gondolják most a kormánypárti táborban. Miközben Lázár esetében a félreállítás valószínűleg nem azt határozza meg, amit mond, hanem azt, hogy egyáltalán beszélhet róla. Egészen biztos, hogy nem ő az egyetlen aktív politikus a Fideszben, aki úgy gondolja, hogy sokkal magasabb színvonalú közoktatásra és egészségügyi ellátásra lenne szükség. Azonban míg ezt mások nem merik kimondani, addig Lázár megengedheti magának, hiszen – lásd fentebb – neki jelenleg nincs vesztenivalója.

Harmadszor bár a kritika megfogalmazásának közös előfeltétele a mellőzöttség, a kritikusoknak egészen különböző motivációi lehetnek. Leginkább Stumpf István lóg ki a sorból, aki 2010 után nem viselt kormányzati tisztséget – így a NER kiépülésében sincs közvetlen felelőssége –, eddigi hallgatását pedig nem politikai pozíciója, hanem alkotmánybírói szerepköre magyarázza. De jelentős különbség van Navracsics Tibor és Lázár János helyzete között is. Míg Navracsics valószínűleg azért engedi meg magának időnként az őszinteség luxusát, mert már nincsenek komolyabb politikai ambíciói, addig Lázár éppen azért, mert vannak. Ha kényszerűségből is, de ő már az Orbán utáni időkre készül, amikor előnyt jelenthet, ha valaki kellően korán eltávolodott a hivatalos irányvonaltól.

Ezek az idők azonban még messze vannak. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a látványosan egyirányú összefüggés a – mégoly visszafogott – kritika nyílt vállalása és a partvonalra szorulás között. Magyarán míg az eleve partvonalra szorult fideszes politikusok között többen is voltak, akik a szokottnál kritikusabb hangot ütöttek meg az önkormányzati választás után, addig a pozícióban lévők között nem akadt egy sem, aki kritikájával a partvonalra szorulást kockáztatta volna. Ez azt jelzi, hogy akiknek nem muszáj az Orbán utáni időkre várniuk, azoknak még jobban megéri igazodni. Vagyis Lázár stratégiája észszerű lehet ugyan, de csak azoknak, akik hozzá hasonló helyzetben vannak.

Hiába tehát a három volt kancelláriaminiszter „bírálata” és az egyéb szórványos kritikai megnyilvánulások, ezekből kiindulva sem juthatunk más következtetésre, mint hogy a tavaly októberi fiaskó ellenére Orbán Viktor pártbeli helyzete szilárd, vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Ebben beállt változást csak az jelezne, ha olyan fideszes politikusok váltanának hirtelen hangnemet, akik nem kényszerültek a politika perifériájára. Ezzel pedig azoknak is számolniuk kell, akik ma is a Fidesz háttérbe szorult „emberarcú” szereplőitől remélik, hogy egy szép napon hozzájárulnak majd a NER lebontásához. Persze nem elképzelhetetlen, hogy valamilyen formában nekik is részük lesz benne, de látnunk kell, hogy olyan fecskékkel van dolgunk, akik egymaguk nem csinálnak nyarat.

Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a NER egyszer bomlásnak indul, azt nem a félreállított fideszesek őszintesége fogja jelezni, hanem a pozícióban lévőké. Nem a volt kancelláriaminiszterek kritikája, hanem az aktuális kancelláriaminiszteré. Ami jelenleg pont annyira elképzelhető, amennyire Gulyás Gergelyről el tudjuk képzelni. De a politikában soha ne mondd, hogy soha.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg január 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/3. számban? Itt megnézheti!