A magyar politika megújulásra való képtelensége

Ha valaki 2004–2005 táján figyelemmel kísérte a hazai közéletet, könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy annak struktúrái megmerevedtek, és minden a két nagy gyűjtőpárt, az MSZP és a Fidesz – valamint csatolt részeik – vetélkedéséről szól. Mai szemmel visszatekintve azonban már láthatjuk, milyen változékonynak bizonyult a kétezres évek első évtizedében a magyar politika. Ennek csúcs- vagy inkább végpontja a 2010-es választás volt, amely a „nagy” rendszerváltó pártok eltűnését hozta, miközben két új formáció, a Jobbik és az LMP is bejutott a parlamentbe.

Ha valaki 2014–2015 fordulóján szorosabban követte az eseményeket, könnyen úgy érezhette, hogy a hazai közélet egészen változatos és fordulatos.

2020 januárjából visszatekintve azonban jól látszik, mennyire ugyanazokat a köröket futottuk le újra és újra a kétezres évek második évtizedében.

A kormányzó Fidesz dominanciája a kisebb-nagyobb megingások ellenére megkérdőjelezhetetlen, a töredezett ellenzék pártjai pedig csak 2019 őszére jutottak el addig a megoldásig, amelyre az új választási rendszer elfogadása pillanatától kényszeríti őket: a választási koordinációig.

Ami az ellenzéket illeti, a valódi megújulásra való képtelenséget a tág értelemben vett baloldal szervezeti és személyi változásai szemléltetik legjobban: a pártok aprózódása és a politikusok sajátos cirkulációja. Az utóbbira a legjellemzőbb példa a baloldal – minden irónia nélkül – jelenlegi legsikeresebb politikusa, Karácsony Gergely pályafutása, aki a rendszerkritikus LMP-től a Bajnai-féle Együtt–PM-en keresztül jutott el odáig, hogy az MSZP miniszterelnök-, majd főpolgármester-jelöltje legyen. A szocialisták elképesztő szervezeti kiüresedése mellett még Gyurcsány Ferenc is pártnak tud látszani, sőt időnként akár az ellenzék vezető erejének. A jobb sorsra érdemes LMP esetében pedig a megújulás abban áll, hogy alapítása után tíz évvel újra felfedezte zöld gyökereit.

Némileg más kép tárul elénk, ha az ellenzéki térfél másik szeglete, vagyis a Jobbik felé tekintünk. Akár meggyőződés, akár puszta politikai számítás vezérelte, a párt középre tartása fontos változást hozott, mert megnyitotta az utat az – ismét hangsúlyozzuk: ebben a rendszerben elkerülhetetlen – összellenzéki együttműködés előtt. Valódi megújulásról azonban itt sem beszélhetünk: a Jobbik egyik legkomolyabb korlátja, hogy ma jórészt ugyanazokról a politikusokról kellene elhinnünk, hogy mérsékelt jobbközép pozíciót képviselnek, akik nemrég még meggyőződéses radikálisok voltak.

Azt gondolhatnánk, hogy ha a 2010 utáni ellenzék nem is, a választásokat sorra nyerő, az új kihívásokhoz rendre alkalmazkodó Fidesz képes a megújulásra. Az elmúlt tíz évben azonban csak a gátlástalanság fokozódását láthattuk, amellyel Orbán Viktor az állami erőforrásokat használja saját hatalmának bebetonozására. A párt fő stratégiája sem változott, ami abban áll, hogy olyan kérdéseket tematizáljon, amelyekben az ellenzék a védhetetlen védelmezésére kényszerül (most épp az elítéltek és a romák számára megítélt kártérítések vannak soron, ahol a törvényességet képviselő pártok hamar beszorulnak a bűnözők és a „munka nélkül nyerészkedők” pártfogóinak szerepébe). Emellett a személyi megújulás is elmaradt:

az egyéniségek mára kikoptak a Fideszből, és jöttek helyettük azok, akik képesek rezzenéstelen arccal felmondani a lebutított kommunikációs paneleket.

Mindent összevetve a politikai kínálatot átrendező 2010-es választás óta egyedül a Momentum Mozgalomról mondható el, hogy némi megújulást hozott a hazai közéletbe. Bármit gondoljunk is róla, a Momentum zöldmezős politikai beruházásként számos új arcot vont be a professzionális politika világába. Ennek a jelentőségéből mit sem von le, hogy egyfajta generációs életérzéspártról van szó, amely értelemszerűen előnyben van a többi párthoz képest a fiatalok megszólítása terén. A képet azonban árnyalja, hogy az ellenzéki összefogáskényszer következtében a Momentum sem igazán a politikai generációváltáshoz járul hozzá, hanem – rosszabb esetben – olyan politikusok helyzetének a konzerválásához, akik maguk is felelősek az ellenzék megújulásának elmaradásáért.

A Momentum példája három dolgot világít meg számunkra. Először is azt a már-már közhelyszerű igazságot, hogy az egy évtized alatt megmerevedett magyar politika megújításához új politikai formációkra van szükség. Másodszor azt, hogy amíg az ezért az állapotért elsődlegesen felelős Orbán-rendszer fennáll, addig az új pártok sem hozhatnak valódi megújulást, mert – hacsak nem akarják az ellenzék felaprózódását kockáztatni – kénytelenek belesimulni az antiorbánista egységfrontba. Harmadszor pedig azt, hogy az Orbán-rendszer lebontása éppen azért szükséges, hogy végre lehessenek olyan új pártok, amelyek a saját pályájukat futják meg és a saját elveik szerint politizálnak.

Az utóbbi nélkül aligha remélhetjük a magyar politika megújulását. Más kérdés, hogy ez érdekében áll-e majd azoknak a pártoknak, amelyek egyszer az Orbán-rendszert lebontják.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!