Oktatáspolitika mondanivaló nélkül

Bámulatos, hogyan sikerült az új Nemzeti alaptantervet (Nat) is beilleszteni mindennapos politikai felháborodásaink sorába. Egy szempillantás alatt eljutni odáig, hogy „nem tanítok fasiszta írót”, elfogadva és megerősítve azt a kormánypárti tálalást, amely szerint a Nat átalakítása alapvetően kánonkérdés (milyen írói életműveket tanítsunk), ezen túlmenően pedig ideológiai, sőt identitáskérdés (milyen beállítottságú írókat tanítsunk). S hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy szokás szerint elefánt legyen a bolhából, a lényegről pedig legfeljebb lábjegyzetben essen szó.

Pedig az is épp elég szomorú, ami akkor rajzolódik ki a Natból, ha egy pillaNatra félretesszük a kötelező olvasmányok körüli csatazajt: nevezetesen hogy a jelenlegi magyar kormánynak gyakorlatilag semmiféle mondanivalója nincs az oktatásról. Ahogy a „kultúrharc” mögött sem áll koherens kulturális koncepció, csak egy-egy magas polcra került kormányközeli szereplő területfoglalási szándéka, úgy az új Nat sem valamiféle precíziós gépezet, amely a Fidesz ideológiai céljait szolgálja. Inkább egy különböző kezek által összevissza hegesztett masina, a barkácsolás mintapéldánya, amelynek egyetlen célja, hogy szétesés nélkül elzötyögjünk vele még egy darabig.

Új alaptantervet jobb esetben akkor készít egy kormány, ha karakteres elképzelése van az oktatás tartalmi oldalának átalakításáról. Hogy az utóbbira szükség lenne, az hosszú évek óta nyilvánvaló, hiszen az iskolában átadott tudás egyre kevésbé illeszkedik a gyerekek mindennapjaihoz, a megváltozott társadalmi-technológiai környezethez, a munkaerőpiac elvárásaihoz. Alapvető szemléletváltásra van tehát szükség, s az új Nat is ennek szellemében indult, hogy aztán eltűnjön az illetékes minisztérium útvesztőiben, majd ellentmondásos nyilatkozatok és híradások után toldozott-foltozott formában kerüljön elő onnan. Méghozzá úgy, hogy éppen a várt szemléletváltás hiányzik belőle, s legjobb esetben is csak tűzoltásra rendezkedik be (ilyen például a természettudományos tantárgyak összevonása a tanárhiány orvoslására). Ami pontosan annyit ér, mint amikor az egészségügy problémáira azt a választ adjuk, hogy kifestetjük az ország összes rendelőjét.

Az új Nat elfogadásával a kormány lényegében írásba adta, hogy belátható időn belül nem kíván érdemben foglalkozni az oktatási rendszer problémáival. Ezzel ismét arról tett tanúbizonyságot, hogy a kétharmad bátorsága csak a nekik kedvező közjogi szabályozás elfogadására, valamint a pozíció- és zsákmányszerzésre terjed ki, de az ország jövőjét meghatározó, stratégiai fontosságú alrendszerek átalakítására már nem. Ehelyett maradnak az olyan ideológiai gumicsontok, mint hogy miképpen tehető „hazafiasabbá” a nevelés. Ami bizonyára rendkívül fontos kérdés az iskolapadtól életkorilag egyre távolabb kerülő kormánypárti szavazótábor számára, csakhogy a fiatalabb generációkat valószínűleg az tenné hazafiasabbá, ha úgy éreznék, nem hiába töltötték azt a tíz-tizenkét évet az állami oktatási rendszerben, hanem az a boldogulásukat segítette elő.

Kérdés, hogyan viszonyuljanak mindehhez az ellenzéki pártok. Mert mindig könnyebb beleállni az ideológiai adokkapokba, főként, ha az egyre kérlelhetetlenebb kormányellenes közvélemény el is várja az ellenzéktől, hogy lecsapjon minden magas labdát. És mindig könnyebb azt mondani, hogy mi majd kivesszük a kötelező olvasmányok listájáról, ami nem oda való – vagy beírjuk, ami oda való –, mint azt, hogy mi majd végigviszünk egy következetes oktatási reformot. Vagyis az utóbbit is könnyű mondani, de magukkal a részletekkel már nehezebb előállni. Különösen olyan pártok esetében, amelyek egyelőre még a választási együttműködésük kereteinek kialakításánál tartanak, nem pedig esetleges kormányzati együttműködésük konkrét szakpolitikai kérdéseinél.

Tudjuk, hogy választást általában nem szakpolitikával szoktak nyerni, különösen nem a mai Magyarországon. Az oktatás kérdése azonban – szemben az ellenzéki pártok számára hálásabb egészségüggyel – sok más fontos kérdéssel is összefügg. Hogyan akarjuk itthon tartani a magyar fiatalokat? Hogyan akarjuk csökkenteni a társadalmi különbségeket, és elősegíteni a leszakadó rétegek integrálódását? Hogyan akarunk megfelelni a munkaerőpiac változó elvárásainak? Minderre aligha lehet választ adni az oktatás kérdésétől függetlenül. Ami azt mutatja, hogy az utóbbi szoros kapcsolatban áll azzal az általánosabb kérdéssel, mégis milyen országban akarunk élni. Erre a kérdésre az ellenzéki pártoknak is választ kell adniuk. Ehhez pedig nem árt – bármilyen nehéz is jelenleg elképzelni –, ha van közös mondanivalójuk többek között az oktatásról. Különben nem világos, miért ne érné be az ország továbbra is a Fidesz válaszával.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!