Ahogy elkezdett újra kinyílni a világ a kényszerű bezártság hónapjai után, úgy kezdtek el sokasodni az ellenzéki pártokat bíráló írások és nyilatkozatok a kormánytól független sajtóban. Ezek egy része egyes pártok konkrét ügyeire vonatkozott (például a Jobbikban zajló kiszorítósdira, a Momentum tisztújítására), míg mások különböző irányokból illették általánosabb kritikával az ellenzéki pártoknak a járványhelyzetben nyújtott teljesítményét. Akik igazán közelről követik az ellenzéki nyilvánosság minden rezdülését, azok azt is érzékelhették, hogy ebből számos kölcsönös sértődés származott: egyrészt pártok vádoltak médiumokat különböző érdekektől vezérelt aknamunkával, másrészt újságírók pártokat azzal, hogy az ő médiafelfogásuk sem különbözik a Fideszétől.
Ebben a helyzetben kikívánkozik az emberből a költői kérdés: szabad-e az ellenzéki sajtónak kritizálnia az ellenzéket? Ez a kérdés annyiból költői, hogy normális esetben egyféle válasz adható rá: természetesen szabad, sőt szükséges is.
Csakhogy egyáltalán nem élünk normális időket, amit az szemléltet legjobban, mennyire komikus lenne feltenni ugyanezt a kérdést pepitában, vagyis hogy szabad-e a kormánypárti sajtónak kritizálnia a kormányt.
Hiszen pontosan tudjuk, hogy nem szabad; pontosan tudjuk, hogy az állami pénzekből működő lapok belátható időn belül véletlenül sem fognak bírálatot megfogalmazni sem a Fidesz tisztújítása kapcsán, sem Orbán Viktor bármely, akár mégoly vitatható személyi döntését illetően. (Ahogy azt is tudjuk, hogy amikor valaki mégis kritikát kap a kormányoldalon, az a központilag kiadott „kilövési engedély” egyértelmű jele.)
Így viszont kiinduló kérdésünkre sem adható teljesen egyértelmű válasz. Az újságírók persze magától értetődő módon fogják elutasítani azt az elgondolást, hogy ne kritizálhatnák az ellenzéki pártokat, hiszen ebben az esetben semmiben sem különböznének a kormánypárti – vagy bármilyen oldali – propagandistáktól. S a szakmai önérzeten túl az ellenzéki sajtót sokkal érdekesebbé, olvashatóbbá, egyáltalán sajtószerűbbé teszi, hogy nem jellemzi az a fajta állandó és kiterjedt tabusítás, amely a kormánypárti médiatermékek sajátja. Ha nem maradt volna meg ez a szerzői és szerkesztői szabadság, ha ezen a térfélen is kizárólag pártközpontokból vezérelt orgánumok léteznének, akkor – Churchillt parafrazeálva – nem volna könnyű megmondani, miért is harcolunk.
A másik oldalról viszont azt is látni kell, hogy ez az aszimmetrikus helyzet szinte behozhatatlan versenyelőnyt biztosít a Fidesz számára. Míg a kormánypárti sajtóból és az úgynevezett közszolgálati médiából tájékozódó választók csakis pozitív képet kapnak a kormányról – és annak minden egyes lépéséről –, addig az ellenzéki médiumok nézői-olvasói a kormánykritika mellett időnként majdnem ugyanolyan intenzív ellenzékkritikával is szembesülnek. Valójában alig lehet olyan ellenzéki lépést említeni, amely egyöntetű elismerésben részesülne, amelynél ne olvashatnánk rögtön ellenvéleményeket is. Ez pedig különösen a kevésbé elkötelezett választókban alakíthatja ki azt a képet, hogy a kormány minden hibája ellenére erre az ellenzékre nem (sem) érdemes szavazni.
Ráadásul míg a kormány médiája lényegében nem gyakorol semmiféle hatást a kormányra – ez a viszony pont fordított –, addig az ellenzéki sajtó képes jelentősen befolyásolni az ellenzéki pártok tevékenységét.
A felhatalmazási törvény esete is megmutatta, mennyire meghatározza a pártok mozgásterét az, hogy úgy érzik, meg kell felelniük egyes véleményvezérek irántuk táplált elvárásainak. Ahogy arról sem szabad megfeledkezni, hogy az ellenzéki pártok minden stratégiai együttműködésük dacára továbbra is versenyben állnak egymással, és a sajtóban megfogalmazódó vélemények – akarva-akaratlanul – ezt a versengést is befolyásolják. Tegyük hozzá, hogy mindez egyáltalán nem természetellenes, sőt voltaképpen ez volna természetes; a sajtó normális működése csak abban a politikai térben tűnik anomáliának, amelyet a kormánypárt úgy alakított ki, hogy fölötte a sajtó ne gyakorolhasson kontrollfunkciót – legyen szó akár az ellenzéki sajtóról, akár a sajátjáról.
De vajon a fenti dilemmák ismeretében szabad-e az ellenzéki sajtónak kritizálnia az ellenzéket? Ebben a formában a kérdés rosszul van feltéve. Az ellenzéki pártoknak egyszerűen abból kell kiindulniuk, hogy az ellenzéki sajtó – legalábbis amíg sajtóként működik – kritizálni (is) fogja őket. A dolgoknak ez a természetes rendje, és azt a pártoknak kell eldönteniük, mikor fogadják meg ezt a kritikát, illetve mikor állnak ellen a véleményvezérek nyomásának.
Ahhoz pedig, hogy saját irányvonalukat ebben a gyakran kettősnek érzett ellenszélben is képviselni tudják, arra kell törekedniük, hogy minél közvetlenebb módon legyenek képesek megszólítani a választókat – saját kommunikációs felületek kiépítésével, országjárással, terepmunkával, ad absurdum a tagságuk bővítésével.
A sajtó szerepével kapcsolatos polémiák hevében az utóbbi kihívásokról feltűnően kevés szó esik. Pedig enélkül aligha lehet ma esélye bárkinek is a Fidesszel szemben.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
