Bármilyen sokan legyenek is, akik jóval több kompromisszumkészséget várnának a pártoktól és a közélet szereplőitől, a politika alapvetően konfliktusos műfaj – amit az is jól mutat, hogy az emberek többsége jellemzően nem a „sajátjaitól” vár jóval több kompromisszumkészséget, hanem mindig a „másik oldaltól”. Éppen azért van szükség több pártra, mert azok egymással ütköző érdekeket képviselnek és jelenítenek meg a nyilvános térben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a politikában ne lenne szükség kompromisszumokra, de azokat általában nem a pártok működésének belső logikája kényszeríti ki, hanem intézményi vagy egyéb külső tényezők.
Megfigyelhető, hogy azok a választási rendszerek, amelyek a győztest erősítik, ezáltal a kétpárti berendezkedés felé tolják az adott ország közéletét, hajlamosak tovább élezni a pártok közötti konfliktusokat (ennek jellemző példája a brit és az amerikai politikai rendszer). Míg azok a választási rendszerek, amelyek többpárti versengést, ezáltal gyakori koalíciós kényszert eredményeznek, a kompromisszumok jelentőségét növelik. Persze erre is lehet ellenpéldát találni: ilyen többek között az izraeli politika, amelyet igen éles konfliktusok jellemeznek (ami a társadalom identitások szerinti tagoltságával hozható összefüggésbe). Ám összességében megállapítható, hogy az arányosabb választási rendszerek inkább kompromisszumokra késztetik a politikai szereplőket.
Ebből következően a kétpártiságot erősítő választási rendszereknek azokban az országokban van létjogosultságuk, amelyek kellően fejlett demokratikus kultúrával rendelkeznek, s így kezelni tudják az ezzel együtt járó társadalmi feszültségeket. Az Egyesült Államokban napjainkban zajló események azt mutatják, hogy erre egy évszázados demokratikus hagyományokkal rendelkező politikai közösség sem feltétlenül képes. A félreértések elkerülése végett mindebből nem arra kell következtetni, hogy Amerika jelenlegi politikai kríziséért alapvetően a kétpárti berendezkedés felelős. A feszültségek eszkalálódásához viszont nagyban hozzájárult, hogy az amerikai közbeszéd alakulását már régóta a két szemben álló tábor szélsőségeseinek megszólalásai határozzák meg.
Kérdés, szólt-e bármiféle józan megfontolás amellett, hogy a nem túl kiforrott demokratikus hagyományokkal rendelkező Magyarországon egy olyan új választási törvény szülessen, amely a „győztes mindent visz” logikájára épül, s ezzel gyakorlatilag kőbe vési a kétpárti jellegű megosztottságot.
Visszatekintve nyilvánvalónak tűnik, hogy 1989 után a rendszerváltó pártoknak sokkal nagyobb kompromisszumkészséget kellett volna tanúsítaniuk egymás iránt. Ehelyett egyfajta hideg polgárháború uralkodott el, amelyet fenntartott és állandóvá tett az ezredfordulóra kialakuló kétblokk-rendszer. Az utóbbi 2010-ben megingott, s a Fidesznek lehetősége lett volna arra, hogy egy kiegyensúlyozottabb, plurálisabb berendezkedés születéséhez járuljon hozzá. Orbán Viktor azonban úgy döntött, hogy hatalmának bebetonozása érdekében nem felszámolja, hanem fokozza a kétpártiságot erősítő intézményi nyomást, annak minden káros következményével együtt.
A politikai ellenféllel szembeni gátlástalan támadásokat természetesen nem a Fidesz vezette be a magyar közéletbe. Az viszont már Orbán Viktor „innovációja”, hogy kormányzását kifejezetten a megosztottság fokozására és a politikai ellenfél – vagy inkább ellenség – folyamatos támadására építi. Ebben a helyzetben és különösen ebben a választási rendszerben az ellenzéki pártoknak nem volt más lehetőségük, mint hogy egységfrontot hozzanak létre a kormánnyal szemben.
Mindez azonban a kétpárti berendezkedés legrosszabb vonásait erősítette fel: a kétpólusúra egyszerűsödött orbánista–antiorbánista szembenállás nemcsak azzal jár együtt, hogy számos fontos kérdés egyszerűen kiszorul a hazai közbeszédből, hanem a konfliktushelyzet folytonos éleződésével is. Vigyázó szemünket talán még nem kell Amerikára vetnünk, de a két oldal kompromisszumképtelensége olyan feszültséget idéz elő, amely sokak számára már-már élhetetlenné teszi az országot.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindeközben az ellenzék pártjainak egészen kifinomult együttműködési készségekre kellett szert tenniük. Míg Orbán Viktornak gyakorlatilag már a saját pártjában sem kell senkivel kompromisszumot kötnie, addig a másik térfélen komoly egyezségek sorára volt szükség ahhoz, hogy hosszú idő óta az első értékelhető ellenzéki teljesítmény megszülethessen – a 2019 októberében megnyert önkormányzatok pedig további gyakorlóterepet biztosítanak az ellenzéki együttműködéshez. Persze lehet azt mondani, hogy az ellenzéki pártok pusztán a hatalom megszerzéséért kötnek kompromisszumot és teszik félre sokáig kibékíthetetlennek vélt ellentéteiket. De nem ez minden politikai együttműködés alapja? Hiszen 1998-ban a Fidesz is a hatalom megszerzéséért kötött koalíciót a Független Kisgazdapárttal.
Bármit gondoljunk is az ellenzék jelenlegi politikájáról, valószínűleg sokkal élhetőbb országot eredményezne, ha a magyar közélet egésze hasonlóan erős nyomásnak lenne kitéve az észszerű kompromisszumok iránt. Ez azonban aligha elképzelhető, amíg a választási rendszer a merev kétpárti szembenállást, ezáltal a két tábor szélsőségeseinek hangját erősíti.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
