Kevés olyan kormánypárti közszereplő van, akivel annyit foglalkozott volna az elmúlt hetekben a sajtó, mint Demeter Szilárddal. A kitüntetőérdeklődés részben a múzeumigazgató–miniszteri biztos stílusának szólt, részben portfóliója szakadatlan bővülésének. Az előbbire nem érdemes sok szót vesztegetni, bár sokat elmond a mai Fideszről és tágabb szellemi holdudvaráról, ha valakinek a bicskás székely gyerek imázsát kell magára öltenie ahhoz, hogy sikeres lehessen a kultúrpolitika területén.
A napvilágra került könnyűzenei koncepció is jól mutatta, hogy Demeter sokkal pragmatikusabb annál, mint amit a „megveszekedett orbánista” képe sugall. Jellegzetes harci pózai tehát valószínűleg nem is igazán az ellenoldalnak szólnak, hanem inkább a sajátjainak, ezzel is jelezve: őt nem fogják egykönnyen megenni reggelire sem a liberálisok, sem a Szakács Árpádok.
Ami a másik kérdést, a portfólió bővülését illeti, az átlagos hírfogyasztónak valóban egyre nehezebb számon tartania, mely területek tartoznak Demeterhez, aki immár nemcsak az Országos Széchényi Könyvtárért és a Petőfi Irodalmi Múzeumért felel, hanem az utóbbi főigazgatójaként egy párhuzamos irodalomtámogatási programért, valamint újabban a magyar könnyűzene „megújításáért és társadalmiasításáért” is. Ennek tudható be, hogy egyre gyakrabban merül fel a kérdés: hogyan érthet valaki ennyi mindenhez? Pedig tudjuk, hogy vannak, akinek ennyi mindenhez kell érteniük, sőt a könyv- vagy a popszakma mellett számos más területhez is.
Csakhogy ezek jellemzően a kultúráért felelős miniszterek, illetve – a jelenlegi kormányzati struktúrában – államtitkárok. Vagyis nem az a főkérdés, érthet-e Demeter Szilárd ennyi mindenhez, hanem az, miért neki kell ennyi mindenhez értenie a hivatalban lévő kulturális államtitkár (amúgy Fekete Péter) helyett.
Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy a kultúra stratégiai irányításával kapcsolatos feladatokat miért nem az erre hivatott szervezeti egység végzi. Persze tudjuk, hogy a miniszterelnököt az efféle döntésekben nem annyira strukturális, mint inkább személyi szempontok vezérlik. Erre jó példa az Emberi Erőforrások Minisztériumának máig zajló szétszervezése: ha Orbán Viktor nem bízik abban, hogy egy számára fontos területet Kásler Miklós képes lesz megfelelően kezelni, akkor inkább átadja Pintér Sándornak vagy Palkovics Lászlónak – függetlenül attól, hogy az adott területnek a belügyi vagy az innovációs tárcánál van-e a megfelelő helye.
Hasonló logika állhat Demeter csillagának emelkedése mögött is, bár itt nem egyszerűen az történik, hogy az egyik minisztérium feladatai a másikhoz kerülnek, hanem az – még ha formálisan miniszteri biztosról van is szó –, hogy a kultúra irányítása egyre inkább kikerül a központi államigazgatási szervek hatásköréből.
A kultúra finanszírozásában természetesen korábban is jutott szerep más szervezeteknek – a Nemzeti Kulturális Alapnak, majd később a Magyar Művészeti Akadémiának –, de egy viszonylag erős kulturális minisztérium, illetve államtitkárság mellett. Demeter Szilárd párhuzamos birodalma ezzel szemben már egy gyenge és kiüresített államtitkárság mellett épül, és attól nemcsak finanszírozási feladatokat vesz át, hanem egyes területeken a stratégiaalkotást is.
Úgy tűnik tehát, hogy az előző két ciklus gyakorlatával ellentétben Orbán Viktor ezúttal nem pusztán több pólusúvá teszi, hanem inkább kiszervezi az illetékes minisztérium alól a kulturális kormányzást. Ez nem példa nélküli a mai magyar szellemi életben, hiszen hasonló folyamatok zajlanak az alapítványi formába kiszervezett egyetemeknél is. Mindez nem csökkenti a miniszterelnök informális befolyását – sőt az egyetemek esetében még növeli is –, de jócskán korlátozhatja egy következő kormány mozgásterét.
Vagyis bár Orbán Viktor szavakban 2030-ig tervez, a gyakorlatban igyekszik minél több területen felkészülni egy esetleges kormányváltás lehetőségére. Ezt szolgálják nagyobb léptékben a legközelebbi családi-baráti köréhez kiszervezett források, és ezt szolgálja kisebb léptékben többek között a kultúrpolitika kiszervezése.
Persze a Petőfi Irodalmi Múzeum költségvetési intézmény, forrásait a mindenkori kormányzat biztosítja, és vezetőjének személyéről is az utóbbi dönt. De míg egy államtitkárt minden további nélkül leválthat egy következő kormány, addig egy múzeumigazgató elbocsátása garantáltan kiélezett kultúrkampfhoz fog vezetni. Ráadásul minél több a párhuzamos struktúra, annál inkább válik mindennapos bozótarccá egy új kulturális tárcavezető élete.
Bármit gondoljunk is tehát Demeter Szilárdról, az ő története Orbán Viktor kormányzati filozófiájáról szól. A kulturális terület érintett képviselői pedig azzal vigasztalódhatnak, hogy kerülhetett volna föléjük más is, aki komolyabban veszi a kifelé mutatott harci pózokat.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 27. számban? Itt megnézheti!
