A koronavírus-járvány kitörése idején Magyarországon is többekben megfogalmazódott az az elképzelés, hogy olyan intő jellel van dolgunk, amely új irányt fog szabni a politikának: a globális veszélyhelyzet hatására újra kell gondolnunk a természeti környezethez való viszonyunkat, fogyasztásra épülő életformánkat, túlzottan gazdaságközpontú szemléletünket. Mindössze pár hónap kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a magyarok többségét – valójában teljesen érthető módon – ezzel szemben az foglalkoztatja, hogyan térhetnek vissza mielőbb megszokott életmódjukhoz. Míg a járványhelyzet Nyugat-Európában nem törte meg a zöldpolitikai hullám erejét, amit a franciaországi helyhatósági választások eredményei is bizonyítanak, addig nálunk a zöld szempontok inkább háttérbe szorultak ebben az időszakban, mint hogy a várakozásoknak megfelelően előtérbe kerültek volna.
Ez jól mutatja, mennyire felszíni jellegű volt az a zöldülés, amely nem is olyan régen a hazai közéletet jellemezte. Mintha évekkel ezelőtt lett volna, de talán még emlékszünk rá, mennyi szó esett 2019-ben arról, hogyan bukkan fel a zöld gondolat szinte az összes ellenzéki párt eszköztárában. Amire – valószínűleg a fiatalabb szavazókra tekintettel – a kormány is kénytelen volt reagálni: a Fidesz holdudvarában meg-megszólaló klímaszkeptikus hangok ellenére Orbán Viktor 2020. februári évértékelő beszédében egyenesen klímavédelmi akciótervet hirdetett. Alig fél év elteltével – megint csak érthető módon – a Fidesz szinte kizárólag a gazdasági növekedés kérdésére fókuszál, az ellenzéki pártok pedig, ha fogást akarnak találni a kormányon, szintén nem a környezeti problémák felől közelítve teszik. Budapest főpolgármesterének néhány intézkedését leszámítva alig emlékeztet valami arra, hogy Magyarországon nemrég még „versenyt zöldültek” a különböző politikai erők.
Ebből könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyre kurrensebb zöld gondolat képviseletét hazánkban is egy karakteres zöldpártnak kell vállalnia. A politikai valóság és különösen az LMP története azonban arra figyelmeztet, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Erre persze mondhatjuk azt, hogy az LMP túl korán lépett a fáziskésésben lévő magyar politika színpadára, illetve azt, hogy – mint a Lehet Más a Politika név is mutatja – tulajdonképpen soha nem volt kizárólagosan és egyértelműen zöldpárt. Ez valóban így van: az LMP kezdettől nem csupán a környezeti szempontok képviseletére vállalkozott, hanem arra, hogy egyfajta harmadik pólust képezzen a posztkommunista baloldallal, valamint a Fidesz kiépülőrendszerével szemben. A párt stratégiáját ez az alapállás határozta meg egészen 2019-ig, amikor két választás tette világossá, hogy nem lehet más a politika: az LMP előtt sincs más út, mint a betagozódás az Orbán-rendszer egységes ellenzékébe.
Ebből a szempontból különösen beszédes a párt megsemmisítően gyenge EP-választási eredménye. Az LMP 2019-ben visszatért zöld gyökereihez, és erre fűzte fel a kampányát; a zöldek európai előretörését nézve könnyű azt gondolni, hogy az ötlet jó volt – mondhatni összhangban volt a korszellemmel –, csak a párt nem volt már olyan állapotban, hogy profitálni tudott volna belőle. Az LMP erodálódása a 2018-as választás után tagadhatatlan, ám legalább ennyit nyomott a latban, hogy egyszerűen nem azokkal a kérdésekkel kampányolt, amelyek a szavazókat foglalkoztatták. 2019 tavaszán, EP-választás ide vagy oda, az ellenzéki választók többsége arra a kérdésre várt határozott választ, hogy Orbán vagy nem Orbán. Ezért szavaztak a harcias antiorbánizmussal kampányoló pártokra – köztük az LMP korábbi támogatóinak jelentős része nagy valószínűséggel a Momentumra.
Ezzel pedig feltehetőleg minden hazai zöldpárti kezdeményezésnek számolnia kell, legalábbis a közeljövőben. Hiába a zöldek nyugat-európai felemelkedése, ha a magyar politikai valóság egészen más törésvonalak mentén szerveződik. Ráadásul a zöld áttörés jellemzően azokban az országokban valósult meg, ahol a többpárti berendezkedés az uralkodó, és nem a kétpárti (mint Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban). Azt viszont tudjuk, hogy az Orbán-rendszer kétosztatú struktúrát kényszerít ki, ami nem túl jó hír bármiféle jelenlegi vagy jövőbeli zöldpárt számára. Hiszen így nem marad más, mint egyfelől az önálló pólusképzés útja, amiről kiderült, hogy járhatatlan; másfelől az Orbán-rendszer egységes ellenzékének kizöldítése, amiről úgy tűnik, hogy nem bizonyul igazán tartósnak – a zöld gondolat jelentőségét könnyen felülírják a politikai napirend változásai.
Persze az sem elképzelhetetlen, hogy egyfajta zöld pólus jöjjön létre az egységes ellenzéken belül, az LMP és a Párbeszéd politikusainak együttműködése révén. Valami olyasmi, amire Fidesz-kritikus jobboldaliak – kiábrándult konzervatívok, a baloldal felé zárt jobbikosok, Márki Zay- és Pálinkás-pártiak – várnak régóta a maguk háza táján. Csakhogy kérdés, nem fából vaskarika-e az éppen egységesülő ellenzéki oldal efféle újratagolódása. Hiszen e politikai elveket önálló pártoknak kellene képviselniük – ami viszont nem lehetséges, amíg az Orbán-rendszer fennáll. Ezzel pedig visszajutottunk a kiindulópontunkhoz, annak a merev kétosztatúságnak a kérdéséhez, ami miatt soha nem a klímaváltozás, a konzervativizmus vagy akár baloldaliság kérdéséről beszélünk.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg július 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!
