Szijjártó Péter augusztusban igen magas labdát adott az ellenzéknek. Nem olyan magasat persze, mint a másik adriai hajós, de nyilvánvaló, hogy a külügyminiszter nem egyszerűen egy zűrös ügybe keveredett, hanem gyakorlatilag egy jól felépített, könnyen érthető, kerek történettel szolgált a nyilvánosság számára. Ráadásul ezért az ellenzéki pártoknak semmit sem kellett tenniük, mindezt tálcán kínálta nekik a kormánykritikus sajtó. Ebben a helyzetben az, hogy képes-e egyáltalán leütni ezt a labdát, sokat elárul az ellenzék általános cselekvőképességéről.
Szijjártó Péter története nem pusztán egy a szokásos urizálási botrányok sorából, amelyekkel lassan Dunát lehetne rekeszteni. Először is az egész egy kiadós lebukással kezdődött: a külügyminiszter a Facebook-oldalán azt a látszatot keltette, hogy az irodájában dolgozik, miközben a családjával nyaralt (amihez Medgyessy Péter 2002-es kubai vakációja kínálkozik párhuzamként). Másodszor a képmutatásfaktor jelentkezik, hiszen ezt egy olyan kormány tagjaként tette, amely a „több Balaton, kevesebb Adria” szlogennel próbálta belföldi nyaralásra ösztönözni a magyarokat. Harmadszor a kormányközeli nagyvállalkozó luxusjachtján való pihenés nemcsak a korrupció általános gyanúját veti fel, hanem a konkrét törvénysértését is, akár fizetett Szijjártó a költséges útért (mégis miből?), akár ajándékként fogadta el azt.
Az egészre a koronát pedig az az értesülés tette fel, hogy éppen az a miniszter fenyegette kirúgással a járvány idején home office-ra gondolni merészelő beosztottjait, aki a nyaralása idején távmunkában vezényelte a belarusz válság diplomáciai kezelését.
Lehet vitatkozni arról, meddig mehet el a sajtó a politikusok magánéletét illetően, és hogy etikus módon készült-e a külügyminiszter nyaralását megörökítő fénykép. Onnantól viszont, hogy a kép elkészült és nyilvánosságra került, az ügy is a nyilvánosságra tartozik. Így megy ez a hanyatló Nyugaton is, ahol az egyszeri választó joggal számít arra, hogy mind a politikai és az üzleti élet napvilágra került összefonódásának, mind a hivatali hatáskörben elkövetett képmutatás minősített eseteinek lesz következményük (az utóbbira a koronavírus elleni intézkedéseket semmibe vevő politikusok köréből hozhatnánk több példát). S végképp a nyilvánosságra tartozik, miért nem tud vagy nem akar Szijjártó Péter érdemi választ adni az ügy törvényességével kapcsolatos kérdésekre. Ez pedig azt jelenti, hogy az ellenzéknek sem kell, sőt egyáltalán nem is indokolt finomkodnia.
Tegyük hozzá: pontosan tudjuk, hogy fordított esetben a Fidesz sem finomkodott volna – nemcsak a mostani, hanem a 2010 előtti, ellenzéki Fidesz sem. Ha az ő ölükbe hullik egy hasonlóan jól felépített történet egy szocialista kormánytagról, mindent megtettek volna annak továbbépítéséért, illetve azért, hogy hosszú időre vezető hírré váljon. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy magunk előtt lássuk az érintett miniszter minden nyilvános szereplésén felbukkanó transzparenseket, a minisztérium előtti egyéb akciókat és performanszokat, valamint – ha mindez mégsem lépné át a sajtó egészének ingerküszöbét – a választók tájékoztatására tett legváltozatosabb erőfeszítéseket. S emellett a Fidesz azért is mindent megtett volna, hogy amíg ez az ügy kifutja magát a nyilvánosságban, addig ne jöjjön a saját háza tájáról olyan vita vagy botrány, amely azt elhomályosíthatja.
Mindez persze könnyen tűnhet egyfajta utánlövésnek, hiszen egyre kisebb az esély arra, hogy a Szijjártó-ügy a politikai napirendet érdemben meghatározó kérdéssé váljon. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a jacht már elment, és a külügyminisztert nem csupán az uborkaszezon, majd később a járvány árnyékában zajló munka- és iskolakezdés mentette meg a komolyabb vesszőfutástól. Egyfelől nehéz úgy vezető hírré tenni valamit, hogy még a kormánykritikus sajtóban is olyan témákkal kell versenyeznie, amelyek az ellenzék ki nem kényszerített hibájából váltak meghatározóvá (ilyenek a szivárványos zászló körüli perpatvar, Gyurcsány Ferenc bősz vidnyánszkyzása vagy a borsodi ellenzéki jelölt korábbi szalonképtelen kommentjei). Másfelől pedig a látszólag szabadságát töltő ellenzék sem tett meg mindent azért, hogy az ügyből a nyárutó legforróbb témája legyen: egy, a külügyminisztérium parkolójába felfújt graffiti még édeskevés az átfogó tematizáláshoz.
Márpedig az ellenzéknek képesnek kell lennie efféle kérdések hatékony tematizálására, ha fogást akar találni a Fideszen. Képesnek kell lennie prioritások kijelölésére és a számára fontos ügyek végigvitelére tűzön-vízen át, ahogy azt politikai ellenfele is tenné. S rögtön tegyük hozzá: erre elsősorban nem is a kormányváltás érdekében lenne szükség. Hanem azért, hogy egy-egy ilyen Szijjártó-ügy végre ismét az lehessen, ami minden normális országban lenne: botrány. Méghozzá olyan világra szóló botrány, amely egész egyszerűen nem maradhat következmények nélkül.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/36. számában jelent meg szeptember 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/36. számban? Itt megnézheti!
