Lehet, hogy az olaj Keletről jön, de a szabadság mindig Nyugatról érkezik – jelentette ki Orbán Viktor egy azóta is gyakran (fel)idézett, 2007-es beszédében. Ki gondolta volna akkor, hogy 2020-ra a nyugatos kontra Nyugat-ellenes törésvonal ilyen mértékben meghatározóvá válik a magyar közéletben, és hogy az utóbbi álláspontot éppen a Fidesz fogja képviselni! Vajon a Nyugat változott akkorát röpke tizenhárom év alatt, hogy „elvesztette vonzerejét a mi szemünkben”? Belegondolni is nehéz, mennyi kőkemény és tudatos munkája van a Fidesznek abban, hogy ez a „mi” – a beszélő szándéka szerint „mi, magyarok”, de valójában a kormánypárt szavazótábora – ma már tényleg úgy látja, hogy a Kelet közelebb áll hozzánk, mint a Nyugat. Pedig a 2007-es Orbán Viktornak (akár komolyan gondolta egy pillanatig, akár nem) igaza volt: a szabadság továbbra is Nyugatról érkezik.
A közép-európai rendszerváltások idején Francis Fukuyamának volt egy közismert gondolatmenete „a történelem végéről”, amelyet már régóta illik lekicsinylően emlegetni, és lehetőleg minden nagy horderejű világpolitikai esemény kapcsán felhívni a figyelmet arra, hogy lám, ez is cáfolja ezt a teljességgel képtelen tézist. Arról azonban már kevesebb szó esik, pontosan miről is írt a szerző a kérdéssel foglalkozó könyvében. Fukuyama szerint a liberális demokrácia kialakulásával egy olyan kormányzati forma jött létre, amely minden eddigi közül leginkább megfelel az emberi természetnek. S legjelentősebb XX. századi riválisainak bukásával, vagyis a nácizmus 1945-ös legyőzésével, majd a szovjet tömb 1989-es felbomlásával a nyugati demokratikus berendezkedés végképp érdemi ideológiai kihívó nélkül maradt – ez jelenti Fukuyama értelmezésében a történelem végét.
Az az elgondolás, hogy az emberi természetnek a liberális demokrácia felelne meg leginkább, igencsak problematikus és vitatható. Fukuyama azon észrevételét viszont azóta is nehéz lenne vitatni, hogy a nyugati demokráciának nincsen széles tömegek számára vonzó eszmei kihívója. A Kelet nem szolgált ilyennel: bár Kína mára megmutatta, hogy az ideológiát lejjebb csavarva akár magukat kommunistaként meghatározó államok is lehetnek gazdaságilag sikeresek, még sincs egyetlen ország a Földön, amely önként a kínai társadalmi berendezkedést választaná magának (míg az ellenkezőjére könnyen találunk példát: elég Hongkongra utalni).
Ami a mintakövetést illeti, továbbra is olyan országokat láthatunk, amelyek demokratizálódni próbálnak – sikerrel vagy sikertelenül –, esetleg demokráciának hazudják magukat. S ha van is olyan példa, mint Törökországé, amely visszafordult a demokratizálódás útján, az elsősorban annak következménye, hogy vezetőjük régi vágású autoriter eszközöket alkalmaz, és nem annak, hogy vonzóbb modellt kínálna a demokráciánál.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne akár magyar szemmel bírálni a Nyugatot és annak a XXI. században kétségkívül megmutatkozó válságjelenségeit. Teljesen más azonban azt számonkérni a nyugati demokráciákon, amikor azok elfordulnak a saját alapértékeiktől, mint ezeket az alapértékeket megtagadva elfordulni magától a Nyugattól. Ami a nyugati társadalmi modellt igazán vonzóvá tette, sőt mind a mai napig vonzóvá teszi, ami a szabadság csak rá jellemző formáját garantálja, az nem más, mint „a demokrácia lényege, a felelősség meg az elszámoltathatóság” – és ezzel nem Fukuyamát idézzük, hanem megint csak a 2007-es Orbán Viktort.
Az a választott vezető, aki úgy bírálja a Nyugatot, hogy közben annak egyik legmeghatározóbb alapértékét, a hatalom elszámoltathatóságát lehetetleníti el a gyakorlatban, könnyen a keleti despoták sorában találja magát.
A miniszterelnök augusztus 20-án megfogalmazott Nyugat-kritikáját jól ellenpontozza Belarusz jelenleg zajló küzdelme a szabadságért. A választást látványosan elcsaló rezsim ellenzéke tisztességes politikai versenyt, jogbiztonságot és ellenőrizhető hatalmat akar: némi leegyszerűsítéssel: kevesebb Keletet és több Nyugatot. Persze könnyen lehet, hogy az ország sorsát végül Lukasenka bukása esetén sem a nyugati szabadság, hanem a keleti olaj határozza majd meg. De aki úgy érzi, hogy a Nyugat elvesztette a szemében vonzerejét, annak most érdemes Belaruszra tekintenie, hogy világosabban lássa az alternatívákat. Aki pedig – minden esetleges jelenkori torzulás ellenére – egy kicsit is magáénak érzi a Nyugat alapértékeit, az tudja, melyik oldal mellett kell szót emelnie.
Ezért különösen beszédes a 2020-as Orbán Viktor hallgatása, amely megmutatja, hogy aki Közép-Európában a Nyugattal szemben határozza meg magát, kikkel kerül egy platformra. Aki nem kér a Lukasenkákból, Putyinokból és Erdoganokból, annak inkább Nyugaton a helye. Az utóbbi mondat szomorú kétértelműségéért pedig kizárólag a magyar valóság tehető felelőssé.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/35. számban? Itt megnézheti!
