Hazánk immár nemcsak a tízmillió futballszakértő, hanem a tízmillió járványszakértő országa is. Ami lényegében hivatalossá vált, amikor Orbán Viktor kijelentette, hogy a kormány a nemzeti konzultáció eredménye alapján alakítja ki Magyarország védekezési stratégiáját. Ez jelentős elmozdulás ahhoz képest, hogy márciusban Kovács Zoltán kormányszóvivő még azzal hallgattatta el a bejelentett intézkedések ellentmondásaira rákérdező újságírókat, hogy ne legyenek okosabbak a járványügyi szakembereknél. Hatalmas előrelépésről van tehát szó, különösen, mivel a milliárdos nagyságrendű összeget felemésztő konzultáció nélkül talán sohasem született volna meg az a váratlan felismerés, hogy mifelénk az emberek azt akarják, hogy az ország működjön.
A tréfát félretéve az persze egyáltalán nem most vált nyilvánvalóvá, hogy szakértőkre való hivatkozás ide vagy oda, a kormány járványügyi döntéseit nagyban befolyásolja a közhangulat alakulása. Tavasszal a Fidesz kevesebb mint huszonnégy óra leforgása alatt hajtott végre száznyolcvan fokos fordulatot a digitális oktatásra való átállás ügyében, amikor érzékelte, hogy a szülők elkezdték maguktól is kivenni gyerekeiket az iskolából. De az ország nyár eleji „újraindítása” is összhangban volt azzal, hogy az embereknek egész egyszerűen elegük lett a korlátozásokból, és kezdték egyre látványosabban nem betartani azokat.
Ami azt jelenti, hogy a magyar járványügyi stratégia egyik fő alakítója – bármiféle külön konzultáció nélkül – eddig is a közvélemény volt.
Ma viszont már jóval nehezebb eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, sőt voltaképpen azt sem könnyű megmondani, mit is vár pontosan a közvélemény. És nem csupán azért, mert az utóbbi egyre polarizáltabb – a rettegőktől egészen a vírustagadókig –, hanem azért is, mert az emberek egymással nehezen összeegyeztethető dolgokat szeretnének. Egyfelől azt, hogy a járvány elleni védekezés minél hatékonyabb legyen, másfelől azt, hogy a lehető legkevésbé forgassa fel életük megszokott kereteit. Csakhogy ezzel a kettővel együttesen semmilyen vírusvédelmi stratégia nem szolgálhat, így marad a kényszerű egyensúlyozás a „gazdaság kontra emberéletek” vagy kevésbé drámaian az „egészségügyi kockázatok kontra korlátozások” dilemmájának két ága között.
Valószínűleg ennek tudható be a kormányzati kommunikáció kétarcúsága is, amit a legjobban talán az szemléltet, hogy míg a fideszes politikusok mindmáig csak elvétve hordanak maszkot, addig a sajtóban megszólaltatott kormányközeli szakértők – mint például Merkely Béla – már jóval nyíltabban beszélnek a helyzet súlyosságáról. Szemben a hosszú tavaszi–nyári kegyelmi pillanattal, amikor a Fidesz egységes és lehengerlő irányvonalat vihetett, most mesebeli szegény legényként egy szájból kellene hideget és meleget fújnia egyszerre. Ez pedig az ellenzéknek is segíthet elkerülni azt a kommunikációs karantént, amelybe a járvány első hulláma idején kényszerült.
Ehhez persze az ellenzéki pártoknak is tekintettel kell lenniük az emberek – mégoly ellentétes – elvárásaira. Emlékezetes, hogy nyár elején, amikor már mindenki nehezen viselte a hónapok óta tartó bezártságot, a Fidesz által kilátásba helyezett lazításra adott válaszként az ellenzéki szereplők némelyike az intézkedések fenntartása, esetleg további szigorítása mellett kardoskodott. Amivel nem pusztán az a probléma, hogy nem volt összhangban a közhangulattal, hanem az is, hogy egyáltalán nem tűnt indokoltnak (mai tudásunkkal végképp nem tűnik annak). Ugyanígy most sem lehet a szigorúbb intézkedéseket hiányolni – mondván, ilyen fertőzésszámok mellett tavasszal leállt az ország –, de közben számonkérni a kormányon, hogy nem tesz eleget a gazdaság visszaesésének megállításáért. Ennyire nem lehet ugyanabból a szájból hideget és meleget fújni.
Lehet, hogy a választók elvárásai nem teljesen következetesek, de az ellenzék legjobb eszköze ebben a helyzetben mégis a következetesség. Egyfelől a kormányra való állandó rálicitálás helyett a járvány elleni védekezés ellentmondásaira és hiányosságaira való következetes rámutatás – hiszen van mit jogos kritikával illetni, az elégtelen tesztelési kapacitástól kezdve az életszerűtlen protokollokon át az olyan demonstratív fél- vagy álmegoldásokig, mint a jelentős gazdasági károkat okozó határzár. Másrészt annak a következetes felmutatása, mit csinálna másként ebben a helyzetben az ellenzék. Erre leginkább az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknak van lehetőségük: ahogy a főváros vezette be elsőként a kötelező maszkviselés hiányának szankcionálását, úgy helyi szinten számos további jó gyakorlatot lehetne szembeállítani a félszívű központi válságkezeléssel.
Ehhez viszont a szimbolikus politikába könnyen belefeledkező ellenzéknek először is azt kell belátnia, hogy a jelenlegi ciklus legfontosabb ügye a koronavírus-válság és annak következményei. Lehet bármilyen jelentős például az SZFE hallgatóinak ellenállása, a magyar politika folyása valószínűleg nem ezen fog megfordulni. Vagyis nem a cirkuszon, hanem inkább a kenyéren. Az ellenzéknek ebben a kérdésben kell igazán helytállnia, méghozzá következetesen.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/38. számban? Itt megnézheti.
