Ha van olyan fogalom, amely segít jobban megérteni az elmúlt évek nemzetközi és hazai közéleti folyamatait, az kétségkívül az „identitáspolitika”. Neves – egyébiránt baloldali – gondolkodók már a kilencvenes évektől figyelmeztettek arra, hogy a nyugati baloldal eszköztárában a gazdasági egyenlőtlenség elleni küzdelem helyét egyre inkább a társadalmi egyenlőtlenség elleni küzdelem vette át, vagyis az elnyomott kisebbségek ügyének felkarolása. Ez összhangban volt a jogi gondolkodás változásával, amelynek során az egyéni jogokról egyre inkább bizonyos társadalmi csoportok (nők, melegek, etnikai közösségek) kollektív jogaira került át a hangsúly. Ennek következtében az osztályharcot a marginalizált társadalmi csoportok identitásának elismeréséért folytatott harc váltotta fel a „privilegizált” csoportok ellenében, amely kategóriába – szemben a klasszikus baloldali politikai logikával – már a fehér munkásosztály (jellemzően férfi ) tagjai is beletartoznak.
A baloldali identitáspolitikára értelemszerűen előbb-utóbb a jobboldali identitáspolitikai válasz is megszületett. Ez a baloldalról nézve a korábbi privilégiumok retrográd védelmezésének tűnhet, de valójában egy széles, önmagát szintén az identitásában fenyegetve érző réteg újszerű szimbolikus megszerveződését jelenti. Így kapcsolódik össze például a túlhajtott politikai korrektség – több szempontból jogos – kritikája a nemzeti nagyság iránti nosztalgiával, ami Donald Trump „Tegyük újra naggyá Amerikát!” jelszavában éppúgy tetten érhető, mint a brexitnépszavazás pusztán gazdasági szempontból nehezen magyarázható eredményében. E folyamatok mainstream baloldali értelmezése pedig, amely az ostoba és rasszista választókat hibáztatja, csak visszaigazolja ezt a fenyegetettségérzetet, így téve még merevebbé a kialakult identitáspolitikai frontokat.
Magyarország abban a különös helyzetben van, hogy ide a baloldali identitáspolitikánál előbb érkezett meg a rá adott jobboldali identitáspolitikai válasz. A magyar társadalom konzervatív attitűdjéből következően mindmáig nem akadt olyan politikai erő, amely a kortárs nyugati baloldal progresszivista nézeteit következetesen felvállalta volna (hogy ez hátrány-e vagy éppenséggel előny, az már politikai ízlés kérdése). Éppen ezért amikor Orbán Viktor a 2010-es évek közepén úgy döntött, hogy a jobboldali identitáspolitikát Magyarországra importálja, szisztematikus munkával kellett felépítenie azt a nemzetközi ellenségképet, amellyel szemben az önmagát fenyegetve érző „csendes, józan többség” mozgósítható és megszervezhető. Így jött létre számtalan korábbi sérelem termékeny talaján az az újfajta, hatalmon is üldözött jobboldal, amely egy elrajzolt karikatúra – Brüsszel és a Soros-hálózat – ellen küzd a politikai inkorrektség és a visszasírt nemzeti nagyság nevében (amelynek esszenciális megnyilvánulása az Alapjogokért Központ „Készüljetek!” kampánya).
Azt, hogy ez a konstrukció szavazatszerzési szempontból igencsak hatékony, a 2018-as választás eredménye fényesen bizonyította. Csakhogy úgy tűnik, a Fidesz ma már nem kínál többet az identitáspolitikánál. Ezt mutatja legalábbis az őszi parlamenti szezonkezdésre írt terjedelmes miniszterelnöki dolgozat, amely – mint többen megjegyezték – a rosszízű „libernyák” kifejezés gyakori ismételgetésén túl vajmi kevés újdonsággal szolgál. Azt persze aligha lehet számonkérni egy efféle íráson, hogy fő motívuma a politikai küzdőtér ideológiai alapú felosztása; annál feltűnőbb viszont, hogy Orbán Viktornak mintha ezen kívül nemigen lenne érdemi mondanivalója a Magyarország előtt álló kihívásokról. Már-már hátborzongató azt olvasni, hogy „Ideje nekünk is hadrendbe állni. A kormányzás nehéz évei után vissza kell térnünk a választási csatatérre” – mindezt egy választási ciklus közepén, a globális pandémia és a nyomában járó gazdasági válság árnyékában. Hiszen a nehéz évek csak most jönnek, amikor minden eddiginél nagyobb szükség lenne a kormányzásra.
Az identitáspolitikát túlfeszítő nyugati baloldalt gyakran szokás azzal vádolni, hogy elszakad a valóságtól, és nem ad választ az emberek mindennapi problémáira. A járványügyi szempontból enyhe tavaszt követő forró őszön úgy tűnik, mintha az identitáspolitikát túlfeszítő magyar jobboldal is ugyanebbe a hibába esett volna. Persze az is lehet, hogy pont fordított a helyzet, és Orbán Viktor nagyon is jól látja, mekkorát üthet Magyarországon a begyűrűző globális gazdasági válság. S miután a járvány első hullámát követően napvilágot látott adatok nyilvánvalóvá tették az ország sebezhetőségét, a miniszterelnök leginkább abban bízhat, hogy a táborának felkínált ideológiai armageddon képes lesz felülírni a gazdasági mutatók várható hanyatlását. Mondhatni ez lesz a jobboldali identitáspolitika igazi próbája – nem csoda, hogy a Fidesz már készül a megmérettetésre.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40 számában jelent meg október 2-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/40. számban? Itt megnézheti!
