Minden időközi országgyűlési választás alkalmas arra, hogy levonjunk belőle bizonyos következtetéseket. De a jelek szerint az október 11-ién lezajlott szerencsi időközi választás arra is alkalmas, hogy mindenki a neki tetsző következtetéseket vonja le belőle. Míg az ellenzék esetleges – és tegyük hozzá: meglepetésszerű – győzelme egyértelmű megerősítést jelentett volna a minél szorosabb együttműködés hívei számára, addig a tényleges eredményt az ellenzéki összefogás támogatói és kritikusai egyaránt a saját szájízük szerint értelmezhetik. Ezt pedig azért tehetik meg, mert kissé sarkosan fogalmazva ebből a választásból gyakorlatilag nem tudtunk meg semmit.
Nem tudtuk meg, mennyire lehet hatékony az ellenzéki koordináció az ehhez hasonló billegő körzetekben, mivel a közös jelölt egyesítette ugyan a korábban széttartó ellenzéki szavazatokat, de azok arányát nem tudta növelni (a Fidesz 2018-ban 49, most 50 százalékot ért el). Persze azt sem tudjuk, közös jelölt híján mekkora lett volna az ellenzéki részvételi hajlandóság, nem kapott volna-e összességében ennél is kevesebb szavazatot két-három önállóan induló pártjelölt. Nem tudtuk meg azt sem, mennyi múlik a jelölt személyén, hiszen elhíresült kijelentései dacára a jobbikos Bíró László a választókerület városias részein nem teljesített rosszul, míg a Fideszre szavazó falvakat aligha szólította volna meg jobban egy nála baloldal-kompatibilisebb jelölt. Ahogy azt sem tudjuk, vajon javított vagy éppen rontott volna-e a helyzeten egy menet közben levezényelt jelöltváltás.
Egyvalamit persze így is megtudtunk ebből a választásból: azt, hogy a Fidesz tábora továbbra is széles és stabil, és megfelelő mozgósítás esetén üzembiztosan hozza azokat az 50 százalék körüli eredményeket, amelyekkel a kormánypárt győzelmet arat az ellenzék felett. Ez viszont egyáltalán nem újszerű tanulság. Hiszen ezt bizonyította 2010 óta minden jelentősebb erőpróba, amely még a 2019-es önkormányzati választásra is igaz: hiába született azon több látványos ellenzéki siker, a nagyvárosi szint kivételével narancssárga maradt az ország. Az pedig, hogy a Fidesz által megrajzolt választókerületekben az ellenzék számára kedvezőbb városi eredményeket rendre lehúzzák a kistelepülések, a mostani választáson is tankönyvi precizitással megmutatkozott.
Ha viszont ez a tényező nem változik, akkor hiába is akarunk bármilyen következtetést levonni egy-egy újabb választás eredményéből az ellenzéki pártok stratégiájára nézve. A Fidesz politikájának ugyanis hosszú évek óta az a sarokköve, hogy ötvenszázaléknyi kormánypárti szavazó mellett egyszerűen nincs jó ellenzéki stratégia. Ezért sem politizál már régóta a kormánypárt az egész országnak, hanem csak a saját bő két és fél milliós táborának. Ennek a tábornak az egyben tartása viszont létkérdés számára: ezt szolgálja a légmentesen záró kommunikációs buborék, a kölcsönös függőségek mindent átszövő rendszere, a kenyér és cirkusz politikája (a közmunka kegyelemkenyere az „alvégnek”, identitáspolitikai cirkusz a „felvégnek”). Ahogy ez magyarázta a mostani kampány intenzitását is, nem a kétharmad – köztudottan csupán formális – elvesztésének lehetősége.
Van azonban még valami, ami nem derült ki vasárnap: az, hogy miként hat e szavazótábor stabilitására és mozgósíthatóságára a koronavírus-válság. A járványnak még sem az egészségügyi, sem a gazdasági következményei nem érvényesültek olyan erővel, hogy az a szerencsi időközi választás eredményét érdemben befolyásolhatta volna. Nem tudjuk azonban, hogy a Fidesz meddig lesz képes az általa kínált ideológiával felülírni az egyre kedvezőtlenebb számokból kirajzolódó valóságot. Biztosan csak egy dolgot tudunk: hogy a kormánypárt eddigi kiemelkedő támogatottságát kedvező gazdasági környezetben tudta elérni, illetve megtartani, és teljesen kiszámíthatatlan, hogyan reagálnának arra a szavazói, ha az eddigi ellenségképet az életszínvonal érzékelhető hanyatlásának vagy rosszabb esetben a napi megélhetés nehézségének réme váltaná fel.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ellenzéki pártok innentől ölbe tett kézzel várhatnák, elvégzi-e helyettük a fideszes többség lebontásához szükséges munkát a küszöbön álló válság (ezúton jelezzük: ha csak Orbán Viktoron múlik, nem fogja). Ahogy az ennek a többségnek a felépítésére használt brutális kormánypárti erőforrásfölény sem ad felmentést az ellenzék minden hibája alól. De a szerencsi időközi választás eredményéből így sem vonhatunk le messzemenő következtetéseket az ellenzéki összefogással kapcsolatban. Hiszen arról mindössze annyi derült ki ezen a választáson, hogy önmagában még nem tesz csodát – csakhogy ezt eddig is pontosan tudtuk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!
