Nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban a jobb- és a baloldal közötti ellentétnek máig meghatározó – bár messze nem kizárólagos – eleme az állam szerepéhez való viszony. A jobboldaliak jellemzően kisebb államot akarnak, amely az élet minél kevesebb területén szól bele polgárai életébe, míg a baloldaliak nagyobb államot, amely a drágább és központosítottabb működésért cserébe erősebb szociális védőhálót és jobb közszolgáltatásokat biztosít. Magyarország tíz éve regnáló, hivatalosan jobboldali kormányának sikerült ezen a téren is unortodox megoldást választania, s olyan államot építenie, amely a fenti két opció negatívumait egyesíti.
Azt, hogy a magyar állam egyre központosítottabban működik, nem kell hosszan bizonygatni. Ráadásul a centralizáció ebben az esetben nem csupán annyit jelent, hogy történetesen egyre több döntés kerül állami hatáskörbe; az Orbán Viktor vezette kormányzat kifejezett célja, hogy rajta kívül minél kevesebb olyan politikai szint vagy szereplő maradjon, amely képes önálló döntéseket hozni, illetve saját források felett diszponálni. Ennek leglátványosabb példája az önkormányzati szféra autonómiájának fokozatos felszámolása, amihez további ösztönzést adott a 2019-es helyhatósági választások eredménye. A helyi adók – köztük a gépjárműadó – elvonása jól mutatja azt a logikát, amelynek lényege, hogy az adófizetői forintok felhasználásáról ne lokális szinten döntsenek, hanem minél inkább a központi hatalom határozhassa meg, hol és mire kívánja azokat elkölteni.
Azt sem kell hosszan bizonygatni, hogy a magyar állam mindezért cserébe nem kínál nagyvonalú szociális segítséget a leszakadó rétegeknek. Hiszen a kormánypárt egyértelmű stratégiája egyfelől a segély jellegű juttatások kivezetése vagy korlátozása, másfelől olyan közvetett támogatások bevezetése, amelyek fő kedvezményezettjei az azokat igénybe venni képes középrétegek (ennek legszembetűnőbb példája a családtámogatások rendszere). Közben viszont ugyanez a középosztály jól láthatóan nem bízik az állam által nyújtott közszolgáltatások minőségében: gyerekeit egyházi fenntartású iskolába járatja, egészségügyi ellátását – ha megengedheti magának – magánúton igyekszik biztosítani. Az orbáni „erős állam” tehát éppen azokon a területeken nyújt gyenge teljesítményt, amelyek az egyre nagyobb centralizációt és a költséges működést indokolhatnák.
Ennek az ellentmondásos helyzetnek az állatorvosi lova, ami a hazai felsőoktatásban zajlik. 2018 előtt az Orbán-kormány ahelyett, hogy a rengeteg párhuzamosságot tartalmazó képzési rendszert vizsgálta volna felül a források jobb hasznosulása és a minőség emelése érdekében, inkább az állami ösztöndíjas helyek számát vágta vissza (egyes szakokon drasztikusan). Kérdés, hogy az így elért költségcsökkentés mennyire ellensúlyozta azt, hogy a kevésbé tehetős fiataloknak kisebb esélyük lett bejutni a felsőoktatásba.
A 2018 után elindított, jelenleg tesztüzemben lévő modellváltás pedig már az állam fenntartói kivonulását vetíti előre az érintett egyetemek esetében. Ez persze a jövő zenéje, hiszen a képzéseket továbbra is az állam finanszírozza; így viszont az alapítványi formába történő kiszervezés eddigi egyetlen kézzel fogható hozadéka a közvetlen kormánypárti kontroll erősödése és az egyetemi autonómia gyengülése – ahogy azt az SZFE esete is mutatja.
Nem mondhatjuk azonban, hogy az Orbán-kormány ne viselné a szívén a jövő nemzedékek képzésének sorsát. Ezt bizonyítják többek között azok a gáláns támogatások, amelyekben a Mathias Corvinus Collegium részesült. Míg a tehetséggondozással foglalkozó magánalapítvány tavasszal a Mol és a Richter részvényeinek 10 százalékos csomagját kapta meg, addig egy, októberben elfogadott törvény alapján több vidéki ingatlan, köztük a révfülöpi kikötő tulajdonjogával gazdagodott. Az bizonyára csak véletlen egybeesés, hogy a szóban forgó állami vagyon átadásáért miniszterelnökségi államtitkárként az az Orbán Balázs volt felelős, aki civilben az alapítvány kuratóriumi elnöke. Ahogy az is csak véletlen elszólás lehetett, amikor azzal érvelt a döntés mellett, hogy bizonyos közfeladatokat egy államháztartáson kívüli szervezeti egység hatékonyabban tud ellátni.
Hiszen ha ez valóban így van, azzal az erős állam azt mondja ki magáról, hogy rossz gazda. Ami nem is teljesen elrugaszkodott értelmezése a kormány jelenlegi gyakorlatának: míg a 2010-ben kétharmadot szerzett Fidesz még az államosítás lázában égett, addig a 2018-ban kétharmadot szerzett Fidesz olyan merész privatizációs manőverekbe kezdett, amelyek láttán még a néhai SZDSZ is elismeréssel csettintene. S bár az efféle irányváltásokat végképp nehéz lenne elhelyezni a bal-jobb skálán, azoknak megvan a maguk belső logikája: az, hogy épp mi szolgálja legjobban Orbán hatalmi érdekeit. És itt természetesen nem Orbán Balázs államtitkárra gondoltunk.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/44. számában jelent meg október 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/44. számban? Itt megnézheti!
