Vajon melyik volt az a hazai politikai botrány az elmúlt időszakban, amely a leginkább megmozgatta az ellenzéki közvéleményt? Ha az utcára vonult emberek számából indulunk ki, kétségkívül a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) ügyét kell említenünk, de hasonlóan nagy hullámokat vetett Dúró Dóra mesekönyvdarálása, illetve annak kormányoldali felkarolása is. S ha ez nem volna elég, naponta érkeznek az újabb esélyes pályázók, amelyek posztok és kommentek ezreit generálják, kellő felháborodnivalót biztosítva az ellenzéki érzelmű polgárok számára: hol Kövér László nyilatkozik egy újabb „teleszülőset”, hol egy Kesma-alkalmazott szerepel a képernyőn horogkeresztes (pardon, szvasztikás) karkötőben, hol pedig Szakács Árpád mond lényegében bármit.
Azt is látni kell azonban, hogy ezek a botrányok jellemzően ideológiai kérdésekkel kapcsolatosak, vagy legalábbis ez az oldaluk domborodik ki a nyilvánosságban. Legyen bármilyen sokrétű is például az SZFE-ügy, amelynek középpontjában az egyetemi autonómia kérdése áll, s amelynek kapcsán komoly vitát lehetne folytatni arról, hogyan képzeli el kormány és az ellenzék a magyar felsőoktatás jövőjét, a közéleti adok-kapok elsősorban mégis a művészi szabadság problémájára korlátozódik. (Hány heves filippikát hallhattunk-olvashattunk a modellváltásba bevont többi egyetem ügyében?) Ahogy jellemző az is, hogy az a történet, amelyből korábban országos botrány lett volna, nevezetesen Szijjártó Péter ideológiamentes, ámde korrupciógyanús adriai jachtozása, jó, ha végül a „futottak még” kategóriába belefért. Ami nemcsak arról árulkodik, milyen magasra került az ingerküszöb a klasszikus politikai visszaélések esetében, hanem az ellenzék tematizációs képességéről is.
Azt, hogy ez két szempont – mármint az, hogy mi számít valódi botránynak, illetve mit hogyan képes tematizálni az ellenzék – mennyire szorosan összekapcsolódik, egy konkrét példán szemléltethetjük legjobban. Nehéz ugyanis botrányosabb dolgot mondani az elmúlt időszakból annál a mérhetetlen hatalomtechnikai cinizmusnál, amellyel a Fidesz az önkormányzati szférához viszonyul. Az már önmagában botrány, hogy a 2019-es helyhatósági választások neki nem tetsző eredményére Orbán Viktor azzal reagált, hogy nekiállt a végsőkig szűkíteni az önkormányzatok mozgásterét. Az még nagyobb botrány, hogy mindezt a koronavírus-járványra hivatkozva tette: Budapesttől például százmilliárdos nagyságrendű forrást von el szolidaritási hozzájárulás címén a 2021-es költségvetés. De a legnagyobb botrány, ahogy a kormány az így kialakított forráshiányos helyzetet az önkormányzatok folyamatos zsarolására használja, ahogy azt szintén a főváros esetében láthatjuk.
Az önkormányzatiság állapota nem egy „forró” ideológiai kérdés, így nem meglepő, hogy nem forognak róla mémek tucatjai a közösségi médiában. Viszont nagyságrendekkel több embert érint közvetlenül, mint az, hogy mi áll egy pár száz példányban kiadott mesekönyvben, vagy hogy mit gondolnak idősödő férfiak a nők társadalmi szerepéről. Vagyis egy olyan kérdésről van szó, amelyet kellő tudatossággal fel kell építeni – és kellő tudatossággal fel lehet építeni. Ezt mutatja a Fidesz példája is, amely 2006-os földindulásszerű önkormányzati győzelmét követően rengeteg politikai munkát fektetett annak tudatosításába, hogyan „bünteti” a szocialista–szabaddemokrata kormány a településeket. (A Fidesz akkori kritikája, miszerint a hatalom nem biztosít elegendő forrást az önkormányzatok kötelező feladatellátásához, teljesen jogos volt; más kérdés, hogy kormányra kerülve nem a forrásokat adta vissza, hanem elvette az önkormányzatok addigi feladat- és hatásköreit.)
Ezért sem mellékes, mi lesz a sorsa annak a Karácsony Gergely által október közepén bejelentett kezdeményezésnek, amelynek keretében a Szabad Városok Szövetségéhez tartozó települések helyi népszavazások útján próbálják elérni, hogy a válságkezelésre szánt uniós források egy része közvetlenül az önkormányzatokhoz érkezzen. Bár hiba volna beleesni a népszavazásokkal kapcsolatos szokásos ellenzéki csodavárásba, a helyi referendumok alkalmasak lehetnek arra, hogy az ismét sarokba állított települések ügyéből valódi botrányt csináljanak, mozgósítva az ellenzéki szavazókat, és egységes keretet adva az ellenzéki pártok fellépésének. Az úgynevezett rabszolgatörvény elleni 2018-as tüntetések óta most először látszik körvonalazódni egy olyan közös cselekvési lehetőség, amellyel az ellenzék egy időre átvehetné a közélet tematizálását. Ám jelenleg ez inkább tűnik a „helyi erők” ügyének, mint egy olyan ügynek, amelyet az ellenzék erői valódi prioritásként kezelnek.
Pedig az ideológiai botrányokkal szemben ez a kezdeményezés nem kizárólag a megszokott törésvonalakat erősítheti. Hiszen fideszes szavazók sokasága támogatta az aláírásával, hogy a kisebbségi nemzeti régiók közvetlenül kaphassanak forrásokat az Európai Uniótól. Vajon lehetetlen volna egy részüket meggyőzni arról, hogy igazából a saját városuk vezetője sem akar mást, mint a székelyek? Nos, addig biztosan nem fog kiderülni, amíg valaki meg nem próbálja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
