Kármentő konzultáció

Azt, hogy hogyan is kezelte az Orbán-kormány a koronavírus-válságot, csak utólag lehet majd egyértelműen megítélni. Ezt pedig nem valamiféle elemzői nagyvonalúság mondatja velünk, hanem az a tény, hogy a válságkezelés egy meglehetősen dinamikusan változó műfaj. Amit nemcsak a világszerte zajló események tesznek egyértelművé, hanem a hazai tapasztalatok is: egészen más képet kaphattunk az állami járványkezelésről tavaly tavasszal, mint mondjuk decemberben (az egészségügyi krízissel együtt járó gazdasági válság kezeléséről nem is beszélve). Néhány általánosabb észrevételt azonban már most is különösebb kockázat nélkül megfogalmazhatunk.

Az első, hogy a járványkezelésben nemhogy egyedi magyar útról nem beszélhetünk, de valójában azt is nehéz megmondani, a lezárásokon és korlátozásokon túlmenően mi volt a kormányzati politika hozzáadott értéke. A kormány tagjai semmilyen értelemben nem jártak elöl személyes példamutatással; az egészségügy felkészítését bombasztikus, de valószínűleg felesleges, sőt egyenesen káros akciók fémjelezték (lélegeztetőgépek nyakló nélküli felvásárlása, a kórházi osztályok erőltetett ütemű kiürítése); a közoktatás nem kapott érdemi központi segítséget a digitális átálláshoz, és ősz óta nincs egyértelmű protokoll a fertőzések által érintett iskolák helyzetének kezelésére; a hivatalos járványügyi kommunikáció máig ellentmondásos és megbízhatatlan (ám „cserébe” a végsőkig átpolitizált).

Néhány megállapítás a teljes elemzésből:
– „Bár a korlátlan hatalom birtokában nem könnyű másokra mutogatni, a kormány mégis rendre megpróbálkozik ezzel a mutatvánnyal.”
– „Jobb, ha ezúttal is »az emberek« hozzák meg a döntést a kormány helyett, amelynek a sokat emlegetett bátorsága éppen a felelősségvállalás határig terjed.”

A teljes cikket a Magyar Hang február 12-én megjelent 2021/7. számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online (mi az a Magyar Hang Plusz?)!