Mit főzött anyád? – kérdezték tőlem furtonfurt a rokonok, a szomszédok, az ismerősök, és én pontosan ugyanazt válaszoltam mindig. Ők meg nevettek, mintha a talpukat csiklandoznák. Odaadó hívei voltak az ismétléses humornak nyilván. Hogy mit is mondtam ezen alkalmakkor? Hát azt, hogy tokányt. Mindez persze nem tegnap-tegnapelőtt történt, hanem nagyjából ötven éve, amikor még egészen apró kisgyermek voltam. És szerettem a tokányt. Később egy darabig nem szerettem, még később újra igen, és emellett végül kitartottam hosszabb távon. Ehhez képest ritkán főzöm őt, ami azzal is magyarázható, hogy olykor a legegyszerűbb dolgok készíthetők hibátlanra a legkevésbé százszázalékos biztonsággal. Most azért írok róla, mert jól sikerült a minap.
De bőven itt az ideje, hogy eláruljam: a tokánynak alapjában véve semmi köze a húshoz. Vagyis párosíthatók, mint a mellékelt ábrán is történik, de magában a tokányban nincs hús. Minthogy a tokány az az eledel, amit a kedves olvasók túlnyomó többsége puliszkaként, sőt akár polentaként ismer.
Kávé és croissant - Magyar Hang
Amikor minden stimmel, friss a croissant, finom a kávé, akkor beköszönt a boldogság. Egyéb sem kell. Esetleg egy kis vaj.
Utánanéztem, hogy van ez, és találtam egy több mint tízéves Magyar Nemzet-újságcikket A tokányrejtély címmel, belőle idézem: „Szinnyei József tájszótára (1893–1901) viszont több jelentéssel is felruházza: Erdély egyes vidékein, de főleg Máramarosban a puliszka elnevezése, ugyanakkor az ügyetlen, élhetetlen emberre is mondják. Csűry Bálint kitűnő Szamosháti szótára (1935) is úgy tudja, hogy a tokány puliszkát jelent, sőt a pipogya embert is jellemzik vele, ráadásul azon a vidéken a teljesen szétfőtt krumplit is így nevezik.” Bingó, ahogy felkiáltani szokás napjainkban, ahelyett, hogy úgy kiáltanánk fel inkább, hogy heuréka. Técső kisvárosa annyira Máramarosban található, mint a pinty. És igen: a pipogya embert is jellemzik!
Csehsör - Magyar Hang
Hagyomány ide, békesség oda, a csehek mesterei tudnak lenni a lázadásnak is. Kraftban-kisüzemiben is ott vannak a legklasszabbak között.
Mármost a tokányt megfőzte anyám minden héten. Főként télen. Leginkább vacsorára. De reggelire is. Először is lehetett enni a tokányt forralt kolbásszal és oldalassal, juhtúróval és kemény sajttal (ilyen esetekben rakva-rétegezve), továbbá tejföllel és tejjel. Utóbbival akkor, ha kicsit kihűlt és kiszáradt. Mély tányérba kellett tenni belőle egy adagot, ráönteni a forralt tejet, és apránként felszámolni a szigeteket kanállal. Ez a verzió kínálkozott reggelire is, ha volt maradék.
Tokányt főzni persze nem akkora művészet, mint ahogy szövegem elején felvezettem. Finomabb fajta kukoricadara kell hozzá, víz, só, egy kis vaj. El kell találni az arányokat – húsz deka darához egy liter víz, vagy valahogy így –, a vizet felforralni, sózni, a lángot lejjebb venni, a darát szép lassan beleszórni, és keverni, keverni, keverni folyamatosan. Közben utánavetni egy darab vajat. Keverni tényleg muszáj, szakadatlanul, különben csomósodik. A lángkisebbítés is elengedhetetlen, ellenkező esetben képen fröcsköl. Amikor már elválik az edény falától-aljától az anyag, akkor készen is van.
Hajrá, lilák! - Magyar Hang
A magyar emberek jókora hibája, hogy nem - vagy nem nagyon - esznek céklát. Pedig...
Hétfői ebédem a tokányt leszámítva hétvégi maradékokra épült. Sült oldalasra, cukkinifasírtra, párolt savanyú káposztára. A maradék, ha jó, jó dolog. Tej nélkül is. Vagányabb ebédem szerintem nem lesz ezen a héten. Egészségemre és jó étvágyat!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 22. számában jelent meg, 2018. október 12-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
