Csórni fogok: apró képek balladája. Kitalálhatnék valami hasonlót, mert hát erről lesz szó, hétköznapi életfoszlányokról, de az közel sem lenne ennyire (zseniálisan) frappáns, na meg Villon, amekkora zsivány volt, tutira nem rágna be, inkább kacsintva rám köszöntené a literes boroskupát, bár fene tudja, netán vigyorogva keresztüldöfne, de ez most mindegy.
Furcsa. Sátoraljaújhely Trianon itthon ragadt áldozata. A büszke vármegyeközpontot elfeledett határőrvároskává (ez volt kiírva alánk a rendszerváltásig) csonkította a békeszerződés, a csehek vitték a fontos vasútvonalat állomásostul, az újhelyiek meg hirtelen ott találták magukat a kicsi ország északkeleti csücskében. Mi már ebbe cseperedtünk bele, úgyhogy észre sem vettük, mennyire másként élünk, mintha, mondjuk valahova az Alföld közepibe születtünk volna. És nem a zempléni hegyek miatt. Szóval fura, hogy olvasom mindenfelé a dörgedelmes, drámai cikkeket, vissza- és megemlékezéseket, nekem viszont egészen más jár a fejemben, azok a bizonyos apró képek, a hétköznapjaink életfoszlányai. A velünk élő Trianon. A mi Trianonunk.
Ott van például a Csörgő felé vezető útszakasz egy része, amelyet a senki földjének becézünk, mivel ha egy személyautó közlekedik a földúton, a sofőr itthon, utasa ellenben Szlovákiában halad. De az évszázaddal ezelőtti tárgyalások közepette a csehek flottillájának állomáshelyévé, egyben határfolyóvá kamusodott Ronyva-patak is remek história, hiszen időnként szinte teljesen kiszárad, és ahhoz már tényleg a világvége előtti eggyel időjárása kell, hogy kilépve a medréből nagyjából flottillafolyó méreteket öltsön. Ide, a Ronyvához van még az a sztorim is, hogy rengeteget fociztunk a partján, és ha átkifliztük a labdát a túloldalra, a szlovák határőrök a legritkább esetben passzolták vissza, úgyhogy megmondom őszintén, akkoriban igencsak mérsékelt volt arrafelé a – hogy is fogalmazzam – visegrádinégyek-hangulat.
Azzal is szórakoztunk időnként, és ehhez is kellett az országhatár, hogy felkapaszkodtunk a külhonba tartó tehervonatokra, majd az nyert, aki Szlovákiához képest a legutolsó pillanatban ugrott le a szerelvényről. (Azért ez most így visszatekintve többszörösen is szép kövér hülyeségnek tűnik, úgyhogy remélem, a két gyermekem nem olvassa a cikket, ha pedig mégis, akkor srácok, eszetekbe ne jusson édesapátokat kopizni, és egyébként is, kész van már a digitális házi feladat?)
Ha pediglen határátlépés: azt úgy kell elképzelni, hogy semmi; bandukolsz lefelé a belvárosból, és a Rákóczi utca végén megváltoznak a feliratok meg a közlekedési táblák. De az útleveles időkben sem volt hajcihő, posztjuk feleslegességének tudatában látványosan unatkozó egyenruhások úgy tettek, mintha belenéznének a passzusba, és már meg is érkeztél a ruszlik, majonézes tonhalsaláták, megmagyarázhatatlan ízű kólák és gejl édességek világába.
A Tulipánról is mindenképpen meg kell emlékeznem. A Tulipán bezárásáig a békediktátummal átzuhant, második életében Slovenské Nové Mesto (Szlovák Újhely) városrészünk vasútállomásának restije volt, az intézmény jellegéhez harmonikusan illeszkedő étel- és italkínálattal, valamint úri közönséggel (beleértve minket, menetrend szerint átránduló ifjú néptáncosokat). A Tulipánban sok mindent szerettem, az utolsó időkben például, hogy forinttal fizettem, és euróban kaptam vissza, de a legeslegjobban az előtte egy Becherovka, aztán savanyú pacalleves, majd egy átvezető féldeci, rá juhtúrós sztrapacska, a végén csapolt barna sör gasztronómiai kitekintést, zárásként így május végén, június elején kiülni a hatalmasra nőtt akácfák árnyába további korsók mellett bambulni a meglehetős sűrűséggel jövő-menő vonatokat, és szapulni a tolvaj szlovákokat. Fiatalság, bohóság, meg a vissza nem passzolt lasztik, ugye.
És még a kis KGST-piac türemkedik elő a jótékony múltfedő hártya alól, a szlovák market abból az időszakból, amikor még mi voltunk a posztszocializmus irigyelt eminensei, és szaréhugyé vásároltunk minden szutykot az egészen Kassáról is idejáró nyomorult árusoktól. Brahiból vettem Adiads cipőt, de sajnos már nincs meg.
Úgy egy esztendeje jártam utoljára arrafelé, valami rendes szlovák sört vittünk volna estére, de nem volt semmi, csak a multinacionális egyenvackok, úgyhogy ha már, hát mentünk egy nagy kört. Kis falvak ezek ott Tokaj-Hegyalja lankásan ereszkedő, lecsengő részében, mégis temérdek uniós pénzt pumpált az innen is, onnan is végekbe a szomszéd állam, s ez igencsak látszik. Trianon ez is, vagy inkább Trianon bevégeztetése.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
