Orbán Viktor oly görcsösen kapaszkodik az elmúlt évtizedben bevált kultúrharcos topikokba, mintha azok bármelyike Magyarországon kívül akárkinek a szemében is igazolná a Putyinnal kötött véd- és dacszövetségét. Amikor a magyar miniszterelnök a genderkérdést az ukrajnai háborúnál nagyobb horderejűnek nevezi, a nála semmivel nem feministább hajlamú lengyel kormány minden bizonnyal rendkívüli ülést hív össze annak eldöntésére, hogy az ország hivatalos álláspontja a felháborodás vagy a röhögés legyen-e. Hiába legendás jóbarátja a magyarnak a lengyel, hiába oltják egymás borával egymás szomját, Varsó még a magyarok kedvéért se tolerálja a Moszkvával való szövetkezést, mert erre érzékenyebb, mint a borra meg a barátságra. Ez egy úgynevezett elv – Orbán Viktor tanul egy szót.
A magyarok miniszterelnökének jóformán nem maradtak barátai az Úrban, azaz Vlagyimir Putyinban. A régió államai egyre ellenségesebbek Magyarországgal: nemcsak a lengyelbarátságnak lőttek, de a szlovákok, a szlovének, a horvátok és a románok is irtózattal szemlélik Magyarország szédelgését. Csehországban Orbán Viktor oroszpárti szövetségese államfőjelöltként is földbe állt – legyőzője, aki korábban a NATO-ban töltött be vezető tisztséget, egyik legelső elnöki megnyilatkozásaként előadta, hogy újra kéne gondolni Magyarország nélkül a visegrádi négyek szövetségi struktúráját. Sebaj, ha a V4-ből kisantant lesz, a magyaroknak még mindig ott a Türk Tanács.
Messzebbre tekintve sem biztatóbb a helyzet. Jair Bolsanaro brazíliai és Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki uralma lehanyatlott, Marine Le Pen, Silvio Berlusconi és Matteo Salvini eljelentéktelenült. Orbán Viktor olaszországi alt-right üdvöskéje, Georgia Meloni sajnálatos módon szenvedélyesen ukránpárti, olyannyira, hogy megválasztása után az egyik legelső útja Kijevbe vezetett, ahol Zelenszkij elnökkel fegyverek átadásáról állapodott meg. Marad az Egyesült Államok, ahol Orbán, hisz jobb terve nincs, feltesz mindent egy lapra: ha Donald Trump újra elnök lesz, és Amerika külpolitikája visszatér ahhoz az izolacionizmushoz, amely négy éven át olyan hézagmentesen illeszkedett Oroszország Európa-tervébe, akkor a háború véget ér, Oroszország elnyeri zsákmányát a Donyecki Népköztársaság meg a Luganszki Népköztársaság képében, akkor Európa visszatérhet az Oroszországgal folytatott, gyümölcsöző olaj- és gázkereskedelemhez, és újra minden a régi lesz.
Nem lesz. Az amerikai politika összetettebb annál, mint ahogy azt az egybites barát-ellenség felismerőrendszert működtető Orbán Viktor érzékeli. Jelenleg a Republikánus Pártban kemény küzdelem zajlik a régi típusú, konzervatív pártelit és a Donald Trump által újrafelfedezett, de mára több kihívója által is megvallott America First hívei között. A hagyományos elit természetesen támogatja az Oroszország elleni kemény fellépést – csakhogy az America First hívei sem Putyin-pártiak, hanem radikálisan antiinternacionalisták. Nem azért van bajuk az Ukrajnának nyújtott katonai segítséggel, mert hajlamosak belátni Putyin igazságát, hanem mert az adófizetők dollárjait inkább azok zsebében hagynák – szerintük az Egyesült Államoknak azért nincs keresnivalója ebben a konfliktusban, mert ahogy Florida kormányzója, az egyik legesélyesebb republikánus jelölt, Ron DeSantis fogalmazott: épp Ukrajnában bizonyosodott be, hogy Oroszország „harmadrangú katonai hatalom”, amely Amerikára és az észak-atlanti katonai tömbre nem jelent komolyan vehető fenyegetést.
Első ránézésre az America First narratívája legalább annak tekintetében hasonlít Orbánéhoz, hogy Joe Bident tartja a háború valódi felelősének – csakhogy közelebbről megnézve e téren sincs hasonlóság: a bezárkózás hívei Bidenben nem a bolygót gátlástalanul leigázni igyekvő világuralmistát látják, hanem egy töketlen idiótát, aki épp az alkalmatlanságával és különösen az afganisztáni kivonulás során tanúsított szerencsétlenkedésével bátorította fel Putyint. Amikor Volodimir Zelenszkij a háború kitörése után felszólalt az amerikai kongresszusban, kétpárti ováció fogadta: a republikánus képviselők éppúgy állva tapsoltak, mint a demokraták – Orbán Viktor és hívei akár észre is vehetnék ezt, ha a politikájuk ebből következő csődje nem volna elismerhetetlen.
Az America First híveinek vezérlő elve nem a Putyinnal való szövetkezés a nemzetközi liberális kurzus ellen, hanem az érzéketlenség és az önzés. Hatalomra jutásuk esetén az ukránok valóban pórul járhatnak, de a magyar kormánynak haszna ebből aligha származik. Orbán szerint új hidegháború alakul, amelyben a magyaroknak nem szabad elköteleződniük, ugyanakkor figyelembe kell venniük Oroszország jogos biztonsági igényeit – nyilván beleértve ebbe Putyinnak azt a követelését is, hogy az észak-atlanti katonai tömb vonuljon vissza az 1997-es határai mögé, ami többek közt Magyarország NATO-tagságának a végét is jelentené. Egy hidegháborúban NATO-tagként semlegesnek lenni nemcsak a szövetségesek elárulását, de Magyarország nyugati elszigetelődését jelenti. Magyarország magára maradt kezében egy fehér zászlóval, amiről csak a vak nem látja, hogy az orosz zászló fehér sávjából szabta magának.
Orbán hazárdjátéka során nem ilyen téthez szokott. Összeszerelt autókból, foglalkoztatott emberi erőforrásból, szavazatokból és vétókból álljanak a zsetonok, ne húsból és vérből, csonkolt végtagokból és elhantolt testekből. Az ilyen tét mellett elkövetett árulást nem olyan könnyű néhány jól irányzott diplomáciai gesztussal elsikálni, mint békeidőben egy szerződést a Roszatommal. Nem véletlenül tombol a rendszer valamennyi eresztékén feltörő békevágy meg a kétségbeesetten országgá kiáltott panasz, miszerint „a brüsszeli szankciók tönkretesznek minket” – holott a világon mindenki tudja, hogy csak azokat teszik tönkre a brüsszeli szankciók, akik egy hidegháborúban a rossz oldalon állnak.
Mit remélhet Magyarország Oroszországtól azért, hogy a nemzetközi színtéren csak érdekeket képvisel, értékeket soha? Nos, alig valamit – a legmagasabb magyarországi gázár már erre utal. Putyinnak ugyanis Orbán Viktorral ellentétben vannak bizonyos értékei, amelyekhez ragaszkodik: neki igenis számít az a közösség, aminek Oroszország a vezérállama, neki igenis számít a pánszlávizmus, neki igenis számít az ortodoxia. Orbán már annak is örülhet, ha a neki járó harminc ezüstpénzt megkapja az árulásáért – azt is csak amíg Magyarország annak a gazdasági, politikai és katonai szövetségnek a része, amelyet újra meg újra elárulhat. Amikor a Nyugat végül kiveti magából, hitszegésének jussa nem marad más, csak a szégyen és a csőd. Nemzethalál kitelhet belőle.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/13. számában jelent meg március 31-én.
