Bé egy buher volt – közölte velem kollégája. – Nem értett az a vendéglátáshoz. Na látja, én milyen ember vagyok, hoztam magának még egy vicét így kéretlenül is. Jobban csúszik majd tőle a zúzapörkölt.
Mondani akartam valamit, de már a másik asztalnál állt, az őszbajuszos napi törzsvendégnél, akinek nemrég halt meg a cimborája. Szegény Bé azért volt buher, azaz amatőr, mert sokat beszélgetett a vendégekkel. Közben pedig a pulton hűlt a kuncsaft levese. Bé jobb állásba ment, sajnáltam.
Kau barátom meg spúr volt. A főpincér nekem panaszkodott. Kau kevés borravalót adott, finnyáskodott. Az pedig megalázó, akár a skótul mért smatesz. Végképp elveszi a kedvét a vendéglátóipari dolgozónak a varacskolástól, a zárórás éttermi csatatér szanálásától.
Élt 100 évet: kik voltak a sipisták? | Magyar HangSzertelenek, lazák, tiszteletlenséget mímelnek a tisztesség határain belül. Nem tudok haragudni. A pincérszlenggel nem tüntet ki akárkit a felszolgáló – nevezzük nevén a gyereket: a csálinger. Meg vagyok becsülve, ami bizony jólesik. Úgy járok ide, mintha hazamennék.
Este a szobámban egy régebbi egyetemi jegyzetben olvasom: „A szleng nyelvi univerzálé. Létrejöttét a csoportevolúció során kialakult Homo sapiens társas tulajdonságai magyarázzák meg.” Lelkesen bólogatok. Lám, lám. Napi élményeimmel foglalkozik a nyelvtudomány.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/4. számában jelent meg, 2019. január 25-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
