Őfelsége csúszpájza

Utáltuk őket. Na persze nem mindig, és főleg nem mindenkit. A szavaikat pedig különösen nem; ha jöttek, olykor elferdítve, hangzásukból és tartalmukból kiforgatva, de befogadtuk őket. Ferenc Jóska apostoli királyunk (akit lelkiismereti okokból eleinte mérsékelten kedveltünk, ám utóbb mégiscsak begrájfolt az egész ország szívébe) nemcsak fekete szalonkabáttá szelídült a napsütötte Monarchiában, táfelspitzét is az asztalunkra tettük jobb napokon. Talán mert egyszer azt olvastuk, hogy „Őfelsége privát tányérjáról soha nem hiányzik egy jó darab főtt marhahús, amely az egyik legkedvesebb étele”. Univerzális étel, még a hétköznapokon betálalt csúszpájzhoz is kitűnően gesmakkolt. Hogy a főzeléket tekintettük-e garnírungnak, vagy a marhát cugehőrnek, bizonytalan.

Volt persze, amiben nem engedett a magyar. Igaz, a rezisztenciához egy Vörösmarty kellett: „Fölfelé megy borban a gyöngy; / Jól teszi. / Tőle senki e jogát el / Nem veszi” – írta a Fóti dalban. Mondják, a költő Jedlik Ányossal, a szódavíz feltalálójával iszogatott Fáy András fóti pincéjében (a vers ez után született), amikor a tudós bencés újabb felfedezést tett: szódával hígította a bort. El is nevezte nyomban spriccernek, amit Vörösmarty kifogásolt. Legyen inkább fröccs, az magyarosabb – javasolta. Használtuk is egy darabig mindkettőt.

Miközben a grenadírmarsból nem lett gránátoskocka, és úgyahogy, de az eszcájg és a vájdling is tartja magát, addig mára a fröccs stílszerűen kiütéssel legyőzte a szójárásunkban spricceltté szerényedett spriccert. A bor a miénk. Mert: „Bort megissza magyar ember, / Jól teszi; / Okkal-móddal meg nem árthat / A szeszi”.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!