A politika elsődleges célja nem az, hogy szórakozást biztosítson a nagyközönség számára. Ha azonban a közélet unalmassá és kiszámíthatóvá válik, az egy legalább nyomokban demokráciát tartalmazó rendszerben biztosan problémát jelez – akár úgy is fogalmazhatunk: válságtünet. 2018 második felére pedig a magyar politika nyomasztóan egysíkúvá, unalmassá és kiszámíthatóvá vált. A Fidesznél, úgy tűnt, végképp elakadt a Soros-lemez, míg az ellenzék nemhogy a megfelelő választ nem találta, de mintha azt sem tudta volna, milyen kérdésre kell választ adnia (már amennyiben foglalkoztatta még ilyesmi egyáltalán). Ehhez képest jelentős változást hozott az ellenzéki pártok decemberi parlamenti akciója, majd az ezt követő túlóratörvény- és MTVA-tüntetések.
2019 nagy kérdése az, képes lesz-e az ellenzék újra feltalálni a politikát. A megfogalmazás szándékos, ugyanis jóval többről van szó annál, mint hogy képesek-e az ellenzéki pártok életjelet adni magukról, és bármiféle értékelhető politikai teljesítményt nyújtani. Decemberben sok kormánykritikus választó érezhette úgy, hogy végre történik valami, hogy az ellenzéki pártok végre csinálnak valamit. Ezek a történések azonban továbbra is egy olyan közéleti térben zajlanak, amelyben súlyosan korlátozottak a demokratikus „politikacsinálás” lehetőségei. Az utóbbi kijelentést mindenképpen árnyalni kell, de érdemes is árnyalni, mert így jobban kirajzolódnak azok a dilemmák, amelyek az ellenzék előtt állnak, s amelyek miatt a politika egyfajta újrafeltalálására van szükség.
Ostromlott bástyák, legyőzhető félelmek | Magyar Hang
Az ellenzék több városban közös polgármesterjelöltek mögé állhat be, a közös EP-választási lista viszont kétséges.
Egy képviseleti demokráciában a pártok mindig társadalmi részérdekeket képviselnek; elnevezésük, a „részt” jelentő „párt” szó is ebből származik. Jobb esetben a pártstruktúra a társadalmi igényekhez igazodik, bár ezt intézményes és egyéb tényezők nagyban befolyásolják. Ilyen tényező többek között egy adott ország választási rendszere, amely például az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában kétpárti struktúra kialakulását ösztönözte, míg más országokban többpárti struktúrák és akár színes kormánykoalíciók létrejöttét. A rendszerváltás utáni magyar választási szisztémából nem következett ennyire egyértelmű irány: a kétezres évek elejéig a folyamatok a kétpárti felállás felé mutattak, 2006-ot követően viszont ez a trend megtört, s 2010-ben a Jobbik és az LMP parlamentbe kerülésével „hivatalosan” is vége lett a kvázi kétpárti berendezkedésnek.
Ebben a helyzetben vezetett be a Fidesz egy olyan választási rendszert, amely teljesen ellentmondott a folyamatok szerves alakulásának, és újra a kétpártiság kényszerzubbonyát húzta rá az addigra jóval sokszínűbbé vált magyar politikára. Mindez Orbán Viktor „centrális erőtér” gondolatán alapult, és nem tudni, hogy a kormánypárt stratégáit csupán választási matematikai megfontolások vezérelték, vagy azt is előre látták, milyen rombolóan fog ez hatni általában véve az ellenzéki politikára. 2014-ben nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki pártoknak ebben a rendszerben együttműködés nélkül nincs esélyük a győzelemre – azt ugyanis, hogy egyetlen párt egyértelmű kihívóvá váljon, a Fidesz hatalmas erőforrástöbblete és az ellenzék mozgásterének szűkülése gyakorlatilag kizárja. Ez teljesen kilúgozta az ellenzéki politikát: 2018-ra a nem kormánypárti nyilvánosságot szinte kizárólag az foglalkoztatta, melyik párt kivel akar összefogni, együttműködni vagy koordinálni.
„Ma egy ellenzéki pártnak Magyarországon csak azok az eszközei, amiket az elmúlt hetekben láttunk" | Magyar Hang
Az ellenzék nyolc év után végre rájött, hogy létezik – mondja Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke. A teljes interjú.
Április 8-a után – érthető módon – még erősebb lett a nyomás az együttműködés felé. Ez azonban azzal jár, hogy ma Magyarországon egyetlen ellenzéki párt sem vállalkozhat arra, ami valójában egy párt feladata lenne: társadalmi részérdekek képviseletére. Nem folytathat karakteresen baloldali vagy akár (gazdasági értelemben vett) jobboldali politikát, nem vállalhat fel szűkebb rétegek számára fontos ügyeket, nem mondhatja, hogy ő igenis a saját szavazói érdekeit és értékeit képviseli – akár más ellenzéki pártokkal szemben is. Egy ellenzéki párt ma Magyarországon csak a rendszer ellenzéke lehet, mindent ennek a kizárólagos szempontnak kell alárendelnie.
Ebből azonban két nehézség is következik. Az egyik az, hogy így szinte lehetetlen aktív és nem reaktív politikát folytatni. Az ellenzéki képviselők egységesen opponálhatták például a „rabszolgatörvényt”, akkor viszont már bajban lennének, ha egységesen kellene pozitív állításokat tenniük, hiszen ezeket különböző érdekek és értékek mentén kellene megfogalmazniuk. Nem véletlenül szűkül le mindig az összefogást szorgalmazók érvelése a jogállamiság helyreállítására, mert ez az a közös minimum (vagy inkább maximum), amelyben az ellenzék pártjai maradéktalanul egyetértenek. A jogállamiság absztrakt ideáljával viszont – legalábbis jelenleg – éppúgy nem lehet választásokat nyerni, mint az ellenzéki együttműködés technikai részleteinek napirenden tartásával.
NER-fenntartó ellenzéki erők | Magyar Hang
Vajon kinek volna jó, hogy megint csak két választási lehetőség maradjon: az Orbán-rendszer és a régi baloldal?
A másik nehézség, hogy így az ellenzéki pártok elsősorban azokat a választókat képviselik, akiknek az elsődleges prioritásuk a „rendszerváltás”, függetlenül attól, hogy a Fidesz rendszerét ki vagy mi váltja majd le. S bár ezek a választók egyre többen vannak az ellenzéki táboron belül, korántsem alkotnak társadalmi többséget. Minél nyitottabbak az együttműködésre a pártok, annál kevésbé képviselik azokat a szavazóikat, akiknek számára még ma is fontos az értékalapú politizálás és az ellenzék másik pólusával szembeni önmeghatározás (legyen az a Jobbik vagy az MSZP–DK fémjelezte baloldal). És ki képviseli azokat a választókat, akik nem a jogállamiság kérdése miatt ábrándulnak ki a Fideszből, és rendszerváltás helyett a saját problémáikra várnak megoldást?
Ha a magyar politika unalmassá és kiszámíthatóvá vált, a Fidesz tette azzá. Ráadásul nemcsak saját politikájának végtelen monotonitásával, hanem azzal is, hogy az ellenzéket egy hasonlóan monoton – ám egyáltalán nem produktív vagy hatékony – tevékenység zsákutcájába kényszerítette. Ezt időről időre meg lehet törni egy-egy váratlan akcióval, mint azt decemberben is láttuk, de valódi kiutat csak az jelentene ebből a csapdából, ha az ellenzék végre elkezdene politizálni. Abban az értelemben, hogy újra világossá tenné, kiket akar képviselni, és hogyan akarja képviselni őket. Ez persze kockázatos vállalkozás, de valószínűleg nem kockázatosabb, mint az összefogásigénynek való megfelelni akarás, amelyhez nem társul semmiféle érdemi politikai mondanivaló.
Egy újabb választási év küszöbén | Magyar Hang
Orbán Viktor már tétet adott az EP-voksolásnak, most az ellenzéken a sor.
Ma az ellenzéki véleményformálók többségének az az alapállása, hogy előbb összefogás legyen, aztán a többit majd meglátjuk. Pedig lehet, hogy a pártok jobban járnának, ha abból indulnának ki, hogy előbb kezdje el mindenki a karakteres politizálást, képviselje elsősorban a saját szavazóit, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz az összefogással. Valójában ezt diktálja a ciklus logikája is: ha tetszik, ha nem, 2019-ben előbb lesz az európai parlamenti választás, és csak utána az önkormányzati. Vagyis előbb jön el a nyílt sisakos versengés ideje, és csak utána az együttműködésé, ami egyfajta főpróbája lesz annak, hogyan is állnak a pártok a politika „újrafeltalálásával”.
A szerző publicista, az Ellensúly folyóirat felelős szerkesztője
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/2. számában jelent meg, 2019. január 11-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/2. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
