Az Indul a bakterház című, Rideg Sándor regényéből készült legendás filmadaptáció egy mellékszereplője volt Koncz bácsi, aki egy ízben ellátta Bendegúzt pár tanáccsal azt illetően, hogy milyen módon lehetne borsot törni Szabó bakter anyósának, a Banyának az orra alá. Az említett jelenetben aztán még átnyújtja a fiatal tehénpásztornak a butykosát, majd eléneklik a Csicsónénak három lánya kezdetű magyar nótát. Nincs kétségem afelől, hogy aki látta a filmet – vagy olvasta a regényt –, annak élénken bevésődött a tudatába ez a felejthetetlen karakter.
A XX. század első évtizedeiben persze a bakterség egy komolyan vett, felelősségteljes munkakör volt. A történetben is jól megfigyelhető, hogy a bakter mint szakma többet jelentett a vasúti átjárók sorompóinak a mozgatásánál. A bakterház körüli – sokszor igen kiterjedt – gazdaság működtetése, a munkaidőben, mások kárára végzett délutáni szunyókálás és a ténsasszony őrületbe kergetése is mind részét képezték a bakteri létnek – legalábbis a történet szerint. Ezek mind sok energiát és időt felemésztő munkafolyamatok, komoly szervezést és stratégiai felkészülést igényeltek.
És hogy mi a helyzet a XXI. század baktereivel?
Bár már nem gyakorló bakterről van szó ebben az írásban, de a fideszes Boldog Istvánra nem én hivatkozok először bakterként – így tett korábban a 24.hu munkatársa is. Boldog még 2021 decemberében jelentette be, hogy visszavonul az aktív politizálástól, és a legkevésbé sem nevezhető ez a manőver meglepőnek, de még csak érdekesnek sem. A korrupciós botrány, ami az utóbbi években kígyó módjára tekeredett az említett képviselő nyaka körül, olyan pozícióba sodorta, hogy „hagyta magát meggyőzni” azzal kapcsolatban, milyen módon tudna a leghasznosabb szekértolója lenni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.
De hogy lesz egy korrupció gyanújába keveredett és ezzel együtt is igen jól helyezkedő – nem akarom a tehetséges szót leírni egy ilyen vásott alakkal kapcsolatban – vidéki, bukott politikus továbbra is hasznos láncszeme a NER-nek?
A csordaszellem jó ismérve az ideológia nélküli, autokrata rendszerek kiszolgálóinak, így Boldog, bár mint említettem, már nem politizál, követendő példaként nem is választhatott volna jobbat, mint az ország leghitelesebben megnyilvánuló politikusát, Németh Szilárd pacalügyi és koleszterin túladagolási államtitkárt.
Boldog István egy február 20-ai Facebook-bejegyzésében fejezte ki megingathatatlan elhivatottságát a magyar nemzeti értékek iránt. Az említett bejegyzésben a róla készült fénykép hivatott bemutatni, hogyan fogyasztja a házi lekváros papucsot egy pohár 2014-es Debrői Hárslevelű társaságában. A bejegyzés a kép megtekintése és az első mondat elolvasása után még semmilyen frusztrációt, rossz érzést vagy undort nem váltott ki a nagyérdeműben, de a folytatásban a szavakkal való pusztítás egy olyan ékes példája manifesztálódik, ami tökéletesen mutatja be, hová süllyesztette a magyar közbeszédet a Fidesz 12 éves, az ország lakosságának kettéválasztásán és a nem létező ellentétek felerősítésén alapuló társadalomrendezési elve.
„Ez az élet libsik, nem a Dom Pérignon és a lazac! Azt egyétek ti, én maradok a hazai italoknál és ételeknél!”
Tekintsünk el attól a különös ténytől, hogy Boldog szerint Németh Szilárd is libsi, hiszen az államtitkár pont a közelmúltban rakott ki a Facebook-oldalára egy képet, amin az általa roston elkészített lazacos burgonyapüré, fokhagymás-bazsalikomos garnéla és mangós-mustáros-mézes-lime-os zöldsaláta öleli körül. Az abszolút adekvát kérdés szinte adja magát: Németh Szilárd nem tudta, hogy csak a libsik esznek lazacot, vagy Boldog István Megafon-lovagokat megszégyenítő bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor ilyen magas beosztású pártkádereket is attak alá helyez?
A libsi-lazac-dompérignon tripla árukapcsolást illetően azonban bennem is joggal merül fel a kérdés, hogy én mi vagyok? Liberálisnak tartom magam, lazacot is volt már szerencsém fogyasztani, igaz, nem olyan gusztusos és ínycsiklandó formában, mint ahogy azt az államtitkár úr tálalta. A Dom Pérignon azonban még nem képezi részét a 32 év alatt általam kóstolt alkoholos italok tárházának, de arra utaló jeleket se vélek felfedezni, hogy ebben az állapotomban változás predesztinálható a közeljövőben. Azt mindenesetre jó tudni, hogy egy korty drága pezsgő választ el attól, hogy ízig-vérig libsi lehessek, mivel ha ezt sikerül abszolválnom, akkor minden bizonnyal hamarosan érkezik majd az első Soros-utalás is. Változnak az idők. Amikor Orbán Soros-ösztöndíjas volt, akkor még nem volt a liberalizmus alapfeltétele a luxus-etanolok és a szintén borsos áron mért lazac fogyasztása.
Annyi azonban biztos, hogy Boldog igazán kemény fába vágta a fejszéjét, ha Németh Szilárddal kíván síkra lépni, hiszen az államtitkár mindenki másnál eredetibb módon folytatja a gasztropolitizálást, ráadásul nála nem jellemző a burkolt vagy éppen nyíltan kinyilvánított politikai-ideológia acsarkodás. A stílus ,,ellenzéki” bajnoka a parizer-publicisztikákat gyártó Jakab Péter, de az ő szárnypróbálgatásai inkább politikai, semmint gasztronómiai témában hivatottak előkelő helyezést elérni. Boldog István azonban mostani posztjában megpróbálta egyesíteni a két nagy mester munkásságát, igaz, a maga bárdolatlan, együgyű módján. Kutyából nem lesz szalonna, illetve jelen esetben bakterből nem lesz gasztroblogger. Annyi tanulságot azonban legalább levonhatunk ebből a történetből, hogy egy libsinek milyen nívót kell megugrani ahhoz, hogy igazán szúrós szálka lehessen a NER tagjainak szenteltvíztől és a gyermekeink védelmében kifakadó könnyektől vizenyős szemében.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
