Ó. Őszinte leszek, most egy kicsit azért irigylem a fideszes illiberációt, mert az „Ó” után – szerintem – pöpecül elküldtem volna a. És már megint itt a fal, mert a Magyar Hang nem engedheti meg magának ezt a hangot.
Ó.
Szóval.
Pesti Tv, és bábumm! Újból a magatartásblokk. Nem is tudom, tán valami közösségi ívent esetleg; üljünk össze egy kocsmában, és négy-öt kézműves sör (nem sznobizmus, hanem komolyabb alkoholtartalom iránti igény) után törvénytelenül röhögjünk rajtuk, hogy meglegyen a tartalom-előállító, -befogadó szimbiózis.
Hagyjuk inkább. Elegendő annyi, hogy a legújabb országos televízió a fiatalokra céloz, a közéletbe frissen belépő, belépett ifjúságot kívánja megszólítani, ez egyébként médiakészítési toposz, a nyilvánosság Szent Grálja, láttunk már szép számú próbálkozást idehaza is. Ami viszont újdonság, az a tematika, hogy egyrészt a múlt ködébe vesző eseményekről, másrészt idehaza teljesen marginális jelenségekről, harmadrészt kizárólag a honi ellenzékről beszélgetnek hosszasan és egymás között, egyik műsorból a másikba keringve a Fidesz-csatorna alkalmazottjai.
Hát, izé. Hajrá. Végül is előfordulhatnak csodák.
Mindenesetre megnéztem, hogy mi az, ami ezekben a napokban a célközönséget – úgyis, mint magyar ifjúság – az online térben erősen foglalkoztatja. Ehhez olyan szakértők segítségét kértem, akiket úgy hívnak, hogy fiatalok. Rendes, élő tizenévesek. Fura ötlet, gondolom, de mivel senki sem öntött rám néhány száz milliót, gondoltam, csinálom rendesen.
Szóval. Két nagy meccs tartja lázban a YouTube-nemzedéket. Az egyikről hallottunk valamit mi is idekint, az offline világban, méghozzá Puzsér Róbertnek köszönhetően, aki egykori kollégáját, Dancsó Pétert küldte el a francba, ugyanis Dancsó, mint az egyik legnézettebb youtuber, egy almásfüzitői kissrácról készített végtelenül aljas – nem, ez kevés, értelmetlenül aljas – megszégyenítő videót. A másik fontos téma pedig, amelyen lázad az egész net (a megfogalmazás nem az enyém), hogy a Fókuszcsoport nevű You Tube-csatorna földbe döngölte a közel háromszázezer követővel bíró Vicc Elek nicknevű videóst a lájkvadász ócskaságaiért, aki első körben sértett reakcióvideóban vágott vissza, amitől aztán tényleg felrobbant a magyar internetszeletke, és mindenki elmondta a véleményét egy reakció-reakció videóban, míg végül ViccElek is elkészítette a saját reakció-reakció-reakció felvételét, és elismerve a jogos kritikákat, bocsánatot kért mindenkitől.
Mindez talán nevetségesnek tűnhet, főleg így, drasztikusan zanzásítva, de azért nem írom le a részleteket, mert semmi értelme You Tube-felvételekből printtartalmat gyártani, másrészt meg jómagam időnként belepislantok a műsorokba, hogy kit, mit, kiket, miket követnek a gyerkőceim, így nagyjából képben voltam, de még így is kellett egy teljes délutánnyi youtube-ozás, hogy összeálljon, melyik ügyben melyik reagálásra érkező másik reagálásnak mi az oka, értelme, mondanivalója. (Dancsót viszont nem néznek már ők sem, szóval lefelé szálló ágban van a „mester”, hála az égnek.)
És őszintén örülök, hogy végignéztem a filmecskéket. Mert ez az egész kavargás a két ügy körül nem olyan béna, mint amilyennek leírva tűnik. Fontos témákról beszélnek a srácok, hogy mit jelent, mi a szerepe a közösségnek, hogy milyen felelőssége van egy népszerű videósnak, vagy hogy mit lehet, és mit nem szabad beáldozni a nézettségért.
No és, figyelem, megrázó rész jön: valódi vita van! Kicsit elszoktunk már ettől itt, a „felnőtt” világban, ugye. Sőt, van megrázóbb rész is: a vitáknak következménye is van. Kö-vet-kez-mény. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kell leírni, oly rég láttam, hallottam ezt a szót utoljára. Ráadásul a videókban rengeteg huszonéves jó arcot láttam, aki ügyesen beszélt, jókat mondott, meg lazák voltak, szórakoztatók, nemegyszer irigyeltem őket, hogy ennyire zsigerből tolják a műfajt, és végig az volt az érzésem, hogy mennyire elszállt az idő a hagyományos, televíziós vackok felett.
Tanulság? Nos, azt nem nekem kell levonnom, ha egyáltalán levonja majd bárki is. Addig meg jó ez a tévé az elszánt korú Fideszbéközép szinten tartására.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/39. számában jelent meg szeptember 25-én.
