Útmutató az érzékekhez

Nézem ezt a cseresznyefát itt, az udvaron, álmélkodva és lenyűgözve, az ablakból és aláülve, vagy csak úgy futólag, ahogy virágzik. És ő néz engem. Azt nem tudom, hogy mit lát bennem. Én a virágzását bámulom, ami egybeesik most a japán cseresznyéjével, egész falvak borulnak fehérbe és rózsaszínbe. A fák viselkedésével kapcsolatban az érzékelésen túl először Peter Wohlleben A fák titkos élete című pompás könyvének olvasásakor kaptam kisebb sokkot, mert az ugye mégiscsak más, ha egy erdész magyarázza meg türelmesen az értelmemnek, hogy miért van az, hogy a lelkemben élnek, szeretetteljes környezetben. Szóval hogy miért párásodik be a tekintetem egy platánsortól mondjuk. A következő csapás Daniel Chamovitz botanikus úr kiváló műve, a Mit tud a növény? Volt, ami deklaráltan is útmutató az érzékekhez. A növényekéhez és az enyémekéhez is.

Hogy visszakanyarodjunk meditációm bázisához, Chamovitz azt írja, hogy a washingtoni cseresznyefák például többnyire április elején virágzanak, amikor a nappal körülbelül tizenkét óra hosszúságú. Nos, bizonyos logika mentén rögtön felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem borulnak virágba szeptember közepén, amikor ugyanez a helyzet világossal és sötéttel. Azért, mert a cseresznyefa nem hülye, tudja, ha ősszel áll neki öltözködni, akkor abból gyümölcs sosem lesz. Így aztán különbséget tesz április és szeptember között. Mégpedig azért tudják, hogy április van, mert egész egyszerűen emlékeznek a nemrégiben véget ért télre. Azaz egy domináns gén blokkolja a virágzást, mielőtt a növény át nem él egy hideg időszakot, majd kikapcsol, és inaktívvá válik.

Ez még mindig nem jelenti azt, hogy azonnal jön a virágzás, ám jöhet, ha a többi feltétel is adottá válik. Csodás, nem? És ez még nem minden. A fa emlékezni fog arra, hogy megérintetted a levelét. Chamovitz könyvéből az is kiderül többek között, hogy a növények miként látják a színeket, hogyan hallanak és látnak, mi módon különböztetik meg a „lent”-et és a „fent”-et, mint valami mezei Hermész Triszmegisztosz – és ha már itt tartunk, miként váljunk valóban eggyé.

Ilyenkor szokás még valami olyasmit is írni, hogy tudomány közérthetően, olvasmányosan és igényesen – és ez esetünkben is helyénvaló. Valahogy így lenne jó az oktatásban is és akkor talán a növénytan villámgyorsan kiesne az iskolai mumusok közül, közvetlenül a függvények és A kőszívű ember fiai közül. Mert az talán senki számára nem érdektelen, hogy milyen hasonlóságokat mutatunk zöld testvéreinkkel. Hogy például a növények úgy használják a fényt, mint egy díva, vagy egy popsztár, beleállnak, keresik, és egy sajátos géncsoportot alkalmaznak annak megállapítására, hogy éppen verőfény van, alkonyat vagy generálsötét, és ezek a gének részei az emberi DNS-nek is.

Arról nem is beszélve, hogy a műből mindent megtudhatunk Vénusz légycsapójáról, ami nem feltétlenül olyan, mint amilyennek elsőre képzelnénk, viszont az embernek kedve támad bevetni a mezei poloskákkal szemben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!