A következő választások várható időpontjának közeledtével egyre fontosabb reális képet alkotni a jelenlegi helyzetről és az érzékelhető folyamatokról.
Az alábbiakban néhány olyan tényezőt igyekszem megvizsgálni, amelyek legalábbis nem jelentőségüknek megfelelő súllyal vannak jelen a politikai elemzésekben.
I.
Az elmúlt két esztendő legfontosabb politikai változása a Fidesz számára három kétharmados többséget eredményező „központi erőtér” által meghatározott politikai szerkezet megszűnése. Visszarendeződött egy duális erőtér, bár a 2010 előttihez képest azzal a változással, hogy a mostani – szavazói hajlandóságát tekintve egységes – ellenzéki tömb a bal- és jobboldali ellenzék túlnyomó többségét egyaránt magába foglalja. Ezért van reális esélye kormányváltásnak.
De mi volt az oka ennek a kardinális változásnak? Nemcsak az, hogy „végre megjött az ellenzék esze”, hanem a Fidesznek egy fontos – és egyre inkább úgy tűnik célt tévesztett – döntése. A 2018-as változás előtt az Állami Számvevőszék brutális mértékű büntetéssel sújtotta a Jobbikot. Tekintettel a magyar pártfinanszírozás kaotikus voltára, nem kétséges, hogy ez politikai helyzetértékelésen alapuló tudatos kormányzati döntés volt.
Régóta nyilvánvaló, hogy a jelenlegi választási rendszerben a baloldali ellenzéknek esélye van megnyerni a fővárosi, az agglomerációjában lévő és a megyei jogú városok körüli választókörzeteket majdnem kivétel nélkül. Ezek száma azonban nem éri el a választókörzetek felét. Ezért a Fidesz parlamenti többségét garantálta megingathatatlan többsége a vidéki körzetekben. Ez kezdett megváltozni azzal, hogy a Jobbik bizonyos körzetekben, különösen Észak-keleten, annyira megerősödött, hogy győzelmi esélyei nyíltak legalább egy tucat vidéki körzetben a baloldallal való együttműködés nélkül is. Így már a bal- és jobboldali ellenzéknek együttesen többsége lehetett volna a parlamentben.
A számok szintjén: 2019-ben – a Jobbik megroppantására irányuló ÁSZ-döntés ellenére! – abban a tizennégy vidéki körzetben, ahol a Fidesz 50 százalék alatti eredményt ért el, egy kivételével az ellenzékinek tekinthető szavazatoknak több, mint felét, sőt tízben több mint kétharmadát a Jobbik kapta. Ezzel szemben a 46 hasonló városi körzetben 9 kivételével a baloldali ellenzék volt többségben, sőt huszonnyolcban kétszer annyi szavazata volt, mint a Jobbiknak. Sőt, ez a város-vidék választóvonal erősödőben volt. Magyarán: hiába volt igaz országosan, hogy létezik egy központi erőtér nagyságrendileg hasonló bal- és jobboldali ellenzékkel, elképzelhetővé vált, hogy a városokban a baloldal, vidéken a Jobbik egyedül is győzhet a kormánybuktatáshoz szükséges számú körzetben. Ennek rémképe vitte rá a Fideszt arra, hogy mindenáron föl akarja számolni a Jobbikot.
Ez a törekvés olyan félsiker lett, amely a korábbinál is rosszabb helyzetet teremtett a kormány számára. A Jobbik valóban elveszítette szavazóinak legalább felét, de nem szűnt meg. Olyan helyzetbe került, hogy nem maradt más választása, mint összefogni a baloldallal. És ezzel felszámolódott a központi erőtér, az új helyzet pedig jelentős sikert tett lehetővé a most már egységes ellenzéknek a helyhatósági választásokon.
A kialakult helyzet a Fidesz számára azért is hátrányos, mert a Jobbik egykori radikális szárnyából létrejött a Mi Hazánk Mozgalom. Így viszont a Fidesz nem tudja lefedni a politikai térkép teljes jobb oldalát. Egy választások előtti taktikai középre húzódást lehetetlenné tesz az, hogy azzal szavazatokat veszítene a Mi Hazánk irányába.
Ennek fényében kell látni a legutóbbi, szerencsi választást is. A tényleges politikai mozgást az EP-választáshoz és a 2019-es helyhatósági választáshoz képest történt változás mutatja, nem pedig az, hogy picit még nőtt is a fideszes jelölt százalékaránya 2018-hoz képest. Miért nem? Azért, mert a központi erőtér ellenzék számára hatalmas esélyt kínáló szétesésének ára is volt. Az, hogy az egykori Jobbik-szavazók egy nem elhanyagolható része fideszessé vált. A szavazói magatartás pártok közötti mozgását felmérés hiányában is egyértelműnek tekinthető, hogy az egykori Jobbikos szavazóknak az a fele – a ténylegesen szavazók körülbelül 10 százaléka! – amelyek elhagyták korábbi pártjukat, alapvetően három nagyobb csoportba tartoznak: voltak, akik passzívvá váltak, mások a Mi Hazánkhoz csatlakoztak, nem kevésből pedig fideszes szavazó lett. Ezért nőhetett a Fidesz szavazataránya 2018-hoz képest körülbelül 3 százalékkal az EP- és a helyhatósági választáson országosan. Ez viszont azt is jelenti, hogy ezzel felhasználták utolsó „tartalékjukat”.
Bár kimutathatóan is voltak regionális különbségek abban, hogy milyen arányban vándoroltak egyik vagy másik irányba a Jobbik-szavazók, alapvetően azzal lehet számolni, hogy minél erősebb volt valahol a Jobbik, annál több új szavazót nyerhetett tőle a Fidesz 2018 után. Mivel a Jobbik Borsod-Abaúj-Zemplénben és a szerencsi körzetben is nagyom erős volt, ez komoly plusz szavazatot hozhatott a Fidesznek. Ezért irreális lett volna azt várni, hogy a 2018-as ellenzéki szavazatok, az akkori Jobbikét is beleértve összeadódnak. Csak a Jobbik krízise után megmaradt Jobbik-szavazókkal lehetett számolni. Ezt figyelembe véve, a Fidesz által elért 51 százalék Szerencsen távolról sem megnyugtató a kormány számára. Ez azt is jelenti, hogy téves az az értékelés, hogy a szerencsi körzet a Fidesz szempontjából az országos átlagnak felel meg. A fentiek miatt a körzet az átlagnál előnyösebb. A „nem megnyugtatónak” ezért fontos következménye, hogy csökkenti egy előre hozott választás esélyét, amelyet különben komolyan megfontolhat a kormány, ha azt látja, hogy a gazdasági körülmények jelentősen fognak romlani.
II.
Túlzottan optimista azonban nem lehet az ellenzék. Először is még egy 50 százalékot nem felülről, hanem alulról közelítő Fidesz-népszerűség is elég lenne a mostani választási rendszerben a Fidesz parlamenti többségéhez. Kétségtelen, hogy néhány százalékos csökkenés esetében azonban már változna a helyzet. Ezzel nem irreális számolni.
De vajon 50 százalék közelében van-e most a Fidesz? Az alaposabb elemzés alapján az ellenzék számra nem feltétlenül rossz szerencsi eredménnyel óvatosan kell bánni. Ez esetben téves az a szólam, hogy „a legjobb közvéleménykutatás a választás”. Mert abból, hogy milyen eredmény születik egy időközi képviselő választáson, nem lehet egyértelműen következtetni arra, hogy mi lett volna, ha általános országgyűlési választást tartanak. A kettő között jelentős különbség van a részvételi arányban; azt pedig nem tudni, hogy azok, akik csak egy általános választásra mennének el, milyen pártszimpátiával bírnak.
Általában az időközi választások az ellenzéknek kedveznek, mivel a kormánypárti szavazók ilyenkor tudják passzivitásukkal „figyelmeztetni” a hatalmon lévőket. Nem elfelejtendő, hogy miután 2015-ben időközi választáson Veszprémben és Tapolcán is ellenzéki győzelem született, 2018-ban mindkét helyen kényelmesen nyert a Fidesz.
Ennek a tényezőnek a hatását végképp nem lehet kiszámítani. Az ellenzék számára paradox módon az lehet némiképp megnyugtató, hogy a kutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy a Fidesz szimpatizánsainál jelentősen nagyobb a részvételi hajlandóság. Továbbá a bizonytalan szavazók általában érezhetően közelebb állnak különböző konkrét kérdések kapcsán az ellenzékhez. E tényezők valóban járhatnak azzal, hogy az időközi választások ellenzék felé húzása ebben az esetben nem érvényes, tehát, hogy „igazi választás” esetében sem lenne magasabb a Fidesz szavazati aránya.
Az ellenzék számára kétség kívül döntő jelentőségű, hogy képes-e legalább megközelítően olyan hatékonysággal mozgósítani, mint a kormánypárt. És megint csak paradox módon: az ellenzéki szavazók hatékony mozgósítása nem annyira a roppant forráshiányos ellenzéki pártoktól várható, mint inkább a Fidesztől, mely politikai lényegéből fakadóan most is minden bizonnyal úgy fog kampányolni, hogy apokaliptikus víziót fest hívei elé. Ez azonban mindkét irányba hat. A poklot mindenki szeretné elkerülni: akár a kormányváltással, akár annak elmaradásával azonosítja azt.
A kormányváltás esélyét leginkább egy harmadik tényező csökkenti. Az elemzések általában azzal foglalkoznak, hogy mi várható a következő választáson ebben a választási rendszerben. A 2018-ashoz hasonlóan azonban kizárólag akkor fogunk szavazni, ha történetesen az lesz a legkedvezőbb a Fidesznek. Mivel a mostani rendszer a központi erőtér által meghatározott politikai szisztémára lett kitalálva, az pedig mára megszűnt, valószínűleg jobb esélyei lesznek a Fidesznek egy más rendszerben. Új választási feltételeket pedig szinte bármikor alkothatnak. Ha nem is számolunk a jogállami elveket az eddigieknél még sokkal durvábban sértő forgatókönyvvel, a kormányváltás lehetősége összehasonlíthatatlanul kisebb így, mint enélkül lenne. A jelenlegi rendszerben a Fidesz népszerűségének pár százalékos csökkenése kormányváltáshoz vezetne (természetesen feltételezve a mostanára kialakult – majdnem – teljes ellenzéki együttműködést). A kétharmad miatt ehhez valószínűleg 5–10 százalékkal nagyobb eltolódásra van szükség a pártszimpátiákban.
Ezen a helyzeten az ellenzék nem tud változtatni. Ennek ismerete azonban más szemléletmódot és abból fakadó feladatokat követel meg, mintha nem lenne kétharmada a Fidesznek. Így ugyanis nem az a döntő kérdés, hogy a jelenlegi jogi környezettel számolva alakítson ki optimálisnak tűnő együttműködést (miniszterelnök- és képviselőjelöltekre, listákra, erőforrások megosztására vonatkozóan), hanem az, hogy olyan együttműködési mechanizmust alakítson ki, amely képes nagyon rugalmasan és gyorsan reagálni a választási feltételek megváltozására. Ezért fontos – és jól teljesített – lecke volt a szerencsi választás, annak lehetetlenné tétele, hogy a közös jelölt a saját pártjának színeiben (is) indulhasson. Ilyen és még sokkal keményebb feltételekkel kell számolnia az ellenzéknek. Elképzelhető, hogy bármely pártot de facto betiltják, utolsó pillanatban változik a választási törvény – hiszen hiába kétharmados, azt is bármikor felül lehet írni – az új rendszer bármilyen lehet a tiszta listástól a tiszta egyéni körzetesig, az egy és két fordulósig, a kétkamarás parlamentig, a választókerületek radikális átrajzolásáig stb. elmenően. Mindezekre tartalmilag lehetetlen felkészülni.
Ha azonban el tudja kerülni, hogy változó körülmények között az ellenzéki pártok között induljon el új pozícióharc, és ebből fakadó káosz – ami természetesen a hatalom egyik fő célja lesz – akkor képes lehet minimalizálni a veszteségeket. Amennyiben jelentősen – mondjuk 40 százalék körülire – csökken a Fidesz tényleges támogatottsága,, ami a gazdasági helyzet alakulása miatt nem irreális, akkor a legnehezebb körülmények ellenére is esély van a kormányváltásra. Természetesen akkor, ha nem számolunk „fehérorosz forgatókönyvvel”. Ha azonban még az is bekövetkezik, az már egy egészen más történet. Reméljük, nem lesz így.
A szerző lelkész
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
